2008. június 11. | déka
Scarlett Johansson: Anywhere I Lay My Head | Ki kívánja, hogy egy amúgy is szépséges, sikeres, tehetséges és jó ízlésű (ami ugye feltételez némi intelligenciát) színészcsillag még énekeljen is, és lemezt adjon ki kedvenc Tom Waits dalaiból? A rosszmájúak, és a kevésbé szerencsések (rondák és sikertelenek, akik rohadtul lecsúsztak az amerikai álomról) irigykedve fenik fogukat, hogy szétmarcangolhassák az albumot, ezért nekik üzenünk „együtt érezve”; sajnos meg lett, és nincs vele sok baj sem.
Akik szeretik a gigászi erotikus kisugárzással bíró művésznőt (legújabb nevén ScarJo-t), azoknak az is egyértelmű, hogy „nemcsak, hogy meglett”, de egész jó is a lemez, melyet mesés, sztárfícsöringelő körülmények között, igen aprólékos munkával szerkesztettek össze. Dave Sitek pl., saját bevallása szerint szégyentelenül lopott a This Mortal Coil-tól, és a Cocteau Twins-től. Tény, hogy hiába az egyöntetű kritikai visszhang, miszerint Scarlett hangja minden sungot és kifejezőerőt nélkülöz, mégis van valami ebben a zenében. Talán a hang szexualitását hozhatnánk fel példaként, de a titokzatossága, az éltelensége is különös élményt jelent.
Gondolhatjuk, hogy Tom Waits-t nem lehet elcseszni, Tim Buckley-tól a Ramonesig szinte mindenki fel tudta dolgozni, ennek ellenére a Tv On The Radio-s Dave Sitek producersége alatt ténykedő sztár a Yeah Yeah Yeahs-es Nick Zinner és maga, David Bowie közreműködésével akár egy igen rossz anyaggal is előállhatott volna, és akkor a kritika címe lehetne a hangzatos „szar lett, Johansson!”, de nem ez történt.
Öt hét stúdiózás után egy valóban hangulatos opusz a végeredmény, de azért ez nem jelenti azt, hogy ezentúl énekesnőként is tisztelni kell a hölgyeményt. Érdekes hallgatni a Waits egyszerű, kikeményített hangszerelését mellőző, de a szövegeit igen hűen prezentáló dalokat, melyeket főként a kései lemezeiről válogatott össze a csapat. Csapatról azért beszélünk, mert úgy tűnik, csapatjátékról van szó, ScarJo hangja végig a háttérben marad, nem hiúsági kérdés a hangzás.
A néhol PJ Harvey művészi hamisságát, máshol Marianne Faithfull búgását megidéző hangi adottságok már korábbi médiumokon is feltűntek; egy Unexpected Dreams: Songs from The Stars lemezen is énekel Johansson, ahogy a jól ismert Lost In Translation moziban is dalra fakadt már a kiöregedett, „arcizma sem rándul” Bill Murray oldalán, arról nem szólva, hogy a tavalyi Coachella feszten a Jesus and Mary Chain show-ján tette tiszteletét.
Furcsa, de a projekt eredetileg standard-lemeznek indult – nem is értem – hogy jut eszébe egy ilyen kvalitású „rock and roll” baby-nek jazzt énekelni? Az előkészületek során azonban az egyetlen kivételnek számító Tom Waits dalból (mely végül a kiadott anyagon már nem is szerepel - I Never Talk to Strangers) tíz Waits nóta lett, és végül még egy saját szerzemény is felkerült a lemezre. Egyesek szerint a dalválasztás (jellemzően Waits Bone Machine-járól, vagy Alice-éről) lehetne jobb is, és a tündöklő pont – még kivehetetlen szövegével együtt is - a saját szám (Song For Jo), mások a dalválasztásban igen jó ízlést vélnek felfedezni, de az interpretációt tartják kissé bizonytalannak.
A kezdő Fawn orgonái, csilingelése, és elborult szaxofonja a kísérleti hangzások felé tendálja a lemezt, az álomszerűség a gurgulázó Town With No Cheer-rel folytatódik, ahol tanúi lehetünk annak, Scarlett mennyire gerjesztően tudja kimondani azt, hogy „thirsty jackaroo”. Mindez az experimentálhoz banjot illesztő Falling Down hatnyolcadába csap át, ahol pedig a csodás Bowie vokálozik a háttérben (ígéretéhez tartva magát, melyet egy házibuliban ejtett el Johansson-nak), és ahol talán Scarlett egyik legjobb énekteljesítményét nyújtja.
A címadó Anywhere I Lay My Head az eredetihez (mely puszta rézfúvósok sírása) méltó hangszerelést kapott a Tears For Fears Mad World-jét idéző szintigenerált dobalapjával, viszont nem tud kiemelkedni a meglehetősen elhibázott ének miatt. A Fannin Street-ben ismét Bowie dünnyög a háttérben, de valójában az előtérben is. Erős jelenléte kvázi duetté változtatja a dalt.
A repetitív Green Grass kellemes tud lenni egy utazás során hallgatva, miközben az ablakon bámuljuk az esős tájat, a rémisztő I Wish I Was in New Orleans-ból viszont szvsz egyértelműen jobb az eredeti, a csilingelő babacsengettyűktől és zenedoboztól – ilyen mennyiségben – borsózik a hátam, mégsem ez lesz az, ami a Waits rajongókat simán kiakasztja majd, hanem a szintipop-os I Don’t Wanna Grow Up.
A No One Knows I’m Gone PJ Harveyt juttatja eszünkbe, ez lenne a kedvencem, ha nem lenne ilyen erőtlen az ének, és ez a záró szám Who Are You-ra is vonatkozik; itt a vokalisták nyomják el Scarlett-et, akiből szinte semmit sem hallani.
Ezt a soundot persze úgy is értelmezhetnénk, hogy az álomszerűség megfestője, de betudhatnánk annak is – ami akármennyire fáj is, igaz – hogy a leányzó színész, és nem énekes, ezért a legjobb hangszín, a melegség, mélység és az ezzel igen érzékeny egyensúlyban álló kiábrándult tónus, mely contra-altjából árad, talán ezen a ponton a legkifejezőbb, ezért szól mindig a távolból.
Ami a Johansson - Sitek közös szerzeményét képező Song For Jo-t illeti; a hatodik track szövegéből tényleg nem sokat érteni első hallásra, de a „bathroom floor”, és neohippi dallam elektronikába ojtva bizakodásra ad okot, azaz kétségbe ejtheti a fent említett irigykedőket.
Ha ugyanis Johansson venné a fáradtságot, és megtanulna jól énekelni – az adottságaiból egyértelmű, hogy képes lenne rá – akkor saját számokkal kiadhatna egy lemezt, ahol tényleg hallhatnánk végre belőle is valamit. Mindaddig, amíg ez nem történik meg, rágódhatunk az Anywhere I Lay My Head-en, mely ezáltal csak egy unikum, és sokkal többet elárul Dave Sitekről, mint a szőke szépségről.
déka
A MyMusic értékelése: 7/10
Scarlett Johansson: Anywhere I Lay My Head
(2008 május 19, 11 szám – 48:05, Atco/Rhino)
1. Fawn
2. Town With No Cheer
3. Falling Down
4. Anywhere I Lay My Head
5. Fannin Street
6. Song For Jo
7. Green Grass
8. I Wish I Was In New Orleans
9. I Don’t Wanna Grow Up
10. No One Knows I’m Gone
11. Who Are You