2008. május 26. | déka
Szerencsére nem a hallgatóságnak, hanem a kötöttségeknek és a konvencióknak int „Jó Napot!” az énekesnő. Palya Bea Adieu Les Complexes című legújabb lemeze elemi, mert elementárisan bátor megszólalás és tartalom jellemzi. Részecske, mert a művész életének pillanatképei, ezzel párhuzamosan pedig számtalan stílus és hagyomány között lapozgathatunk kitűnő tálalásban. Az album őszinte kitárulkozás, ősi erőt képvisel és maga az elragadó költészet.
A Psyché után félve kezdtük hallgatni az Adieu-t, de a félelem, hogy esetleg nem a várt szintet kapjuk, már az első dal után semmissé lett. Vannak zenék, melyekről lehetetlenség írni. A kritikus nyelve metanyelv; se nem zene, se nem irodalom, és bizony akadnak alkotások, melyek kifognak ezen. Palya Bea legújabb lemeze úgy szól, hogy azt képtelenség írásba foglalni. Nem azért, mert annyira rossz, hanem mert annyira tiszta.
A népzenei alapokon ezúttal saját gondolatait, élményeit kifejező énekesnő azt szeretné, hogy muzsikáját „ne egzotikumként hallgassák, hanem olyannak amilyen”. Ez pedig - azt hiszem – mindent elmond. Az alkotó is pontosan érzi, hogy dalait csak önmagukban lehet értelmezni. Ez pontosan abból a mérhetetlen személyességből fakad, amit a lemez képvisel.
A bátor lépés, hogy saját szövegeket építsen a magyar, bolgár, cigány dallamokra, beváltja a hozzá fűzött reményeket. Legfőbb forrásként – bevallottan - Weöres Sándort jelölhetjük meg, de fontos elem az énekesnő páratlan ritmusérzéke is. Az ősi dallamokat egyáltalán nem erőszakolja meg a modern verbális tartalom, és ez többek között az őszinteségnek illetve ennek a kiváló ritmizálásnak köszönhető.
A témák főleg a Bea életéből kiragadott részletek, életképek körül forognak, a Hoppá például egy marokkói utazás emlékeit alakítja dallá. Az egyszerűségben rejlő szépséget humorral és páratlan hangszereléssel teszik igazán egyedivé. Erre nem csak akkor döbben rá a hallgató, mikor felfedezi az Áll a Kapun jazzes futamait cigány kontrázással és enyhén önironizáló szöveggel körítve, hanem akkor is, amikor a Három árva szomorúsága itatja át mindenestül.
A lemezen egyszerűen nincsenek gyenge pillanatok, bár az egyik jazz standard (jelesül az I’m happy) először nagyon furcsán hatott, már a második hallgatásra beleszelídült a kompozícióba, a Lover man pedig önmagában is gyönyörű. Roppantul szokott idegesíteni a nem angolszász előadók kiejtése a standard-ek esetében, de itt még ez sem tud érdekelni. A kimunkált hangszerelés, és a dallam széki díszítései jóformán elhanyagolhatóvá minősítik azt, hogy a dal milyen nyelven szól.
Viszont még csúcspillanatokat sem lehetne kiemelni, a Hold női magánya, a Hoppá, vagy a Lovas dal merész utalásai, a Szép szemű szeretőm szúfi szenvedélye, a Három árva szomorúsága, az Áll a kapun humora, vagy a Sofia Express elragadó sodrásából. Hogy a hatás tökéletes legyen, abban nem elhanyagolható segítséget nyújtottak a közreműködő zenészek; a bolgár kavalos Theodossi Spassov, és Vincent LE Quang mellett a „szokásos” csapat alkot a lemezen (Dés András: ütők, Lukács Mikós: cimbalom, Novák Csaba: nagybőgő, Szokolay Dongó Balázs: szaxofon, furulya, kaval, duda). Érdekes, hogy a dalokban senki sem tolakszik előre, sem hangszer, sem ének, mégis mintha mindent átitatna Bea személyisége.
Kétésgtelen, a művésznő életében és karrierjében biztos vízválasztó lemeznek jelenthetjük ki az Adieu Les Complexes-t. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy ezt a szintet mikor, és hogyan tudja majd felülmúlni, vagy akár csak újra meglépni. Mindesetre, alig várjuk a koncerteket!
déka
9/10
Palya Bea: Adieu Les Complexes (2008)
1. Hold
2. Hoppá
3. Lovas dal
4. Szép szemű szeretőm
5. I’m Happy
6. Észosztó nagy szájhős
7. Három árva
8. Áll a kapun
9. Anyám, anyám
10. Sofia Express
11. Lover Man