2008. április 2. |
Nah most aztán mindenki megkapja a magáét, akinek eddig kifogásolnivalója volt a We Are Scinetists-el kapcsolatban, ugyanis a Brooklyn-i banda olyan második albumot hozott össze, amellyel akár nevet is változtathatna. Lehet tojással és paradicsommal dobálózni, hogy mi történt a fanatikus rajongók kedvenc tombolós-hajrázós, mégis bájos aerobic-indiejével, sőt, még a „másodvonalbeli” bélyegzőkkel is fenyegetőzhetnek a kritikusabbak, de ez a zenekar akkor is megírta a 2008-as év eddigi legjobb poplemezét!
A We Are Scientists már első albuma után megkapta a magáét azon helyrehozhatatlan „hibájáért”, hogy nem Franz Ferdinand, Arctic Monkeys vagy Killers lett belőle. Pedig az indie zenekarok lassan követhetetlen dömpingjében egy nagyon erős anyagot hoztak össze 2006-ban - csak éppen angolok nem voltak, divatot nem diktáltak, és lemaradtak a „jókor, jó időben”-járatról. Persze senki sem ment el szó nélkül a trió mellett, valamennyit mindenki beszélt erről az albumról. Ezek a srácok ugyanis nem annyira elveszett esetek, hogy csak úgy bal váll felett a hátunk mögé dobjuk őket: tudják (és le is írják magukról!), hogy hogyan kell fülbemászó indie-slágereket szerezni, és hogyan kell ezekből a dalokból egy stílusában és hangulatában is csak rájuk jellemző lemezt alkotni. A toplista-gyanús darabokat és korrekt „töltelék”-számokat felvonultató With Love and Squalor ennek eredményeképpen nagyon egységes tudott lenni, így nem meglepő a nagy kíváncsiság és érdeklődés a második album körül.
Kétségtelenül nagy váltás ez a 2006-os koronghoz képest: a Brain Thrust Mastery igen eklektikusra sikerült, de mégis úgy, hogy hallgatása közben egyetlen pillanatra sem érzi azt az ember, hogy szétesne a kártyavár. Ám azok a pörgős, gyors dobalapok, dobtémák, amelyek olyan egyedi ízt adtak az első lemeznek, sajnos – Michael Tapper tavaly őszi kilépése miatt – itt már nem köszönnek vissza, így egyik legjellegzetesebb részletüket vesztették el a dalok. Már az első számnál érezhető, hogy most valami egészen mást fogunk kapni, mint múltkor, s ugyan a Let’s See It még emlékeztet a régi We Are Scientists-re, már itt is jóval szolidabb a vágta. Az After Hours és Lethal Enforcer hangulataiból ítélve abszolút egyértelmű, hogy a lemezt valamilyen csillogó pop-köd szállta meg – az utóbbi nóta kezdő akkordjai, effektjei egyenesen a hetvenes évek diszkó-korszakába teleportálnak minket. Kapunk azért durvábbat is a szivárványtól: a Tonight basszus-effektje, a Chick Lit new-rave-es szirénahangjai és a Dinosaurs nem akármilyen tempója jelzik, hogy azért nem kell annyira kétségbeesni, lesz még mire ugrálni az élő koncerteken (vagy a nappaliban)! Sőt, mi több, andalogni is lehet, mert a fiúk mindenkire gondoltak: a Spoken For a lemez tipikus „lassúzós” balladája, az albumzáró That’s What Counts pedig hangulatával a legtökéletesebb kiegészítője lehet majd a hajnalban hazafelé baktató, elmélkedő és már nehéz ifjú fejeknek.
A lemez legnagyobb erénye, hogy minden szám külön életet él: nem csupán az előtte lévőt követi, hanem önmagában is megállná a helyét, s ezáltal már első hallgatásra is nyomot hagy az emberben. Azt az űrt, amit a volt dobos hagyott hátra, Keith Murray és Chris Cain nagyon okosan és profin tömött be: hangzásában az összes szám lekörözi az első albumot, teltebb, érettebb, komolyabb munka. Így ennél a We Are Scientists lemeznél arra készüljünk, hogy elsősorban nem a lábunk fog járni az asztal alatt, hanem inkább gyermeki mosoly ül ki az arcunkra egy röpke háromnegyedóra erejéig.
Fedor Nóra
A MyMusic értékelése: 9/10
We Are Scientists: Brain Thrust Mastery
1. Ghouls
2. Let's See It
3. After Hours
4. Lethal Enforcer
5. Impatience
6. Tonight
7. Spoken For
8. Altered Beast
9. Chick Lit
10. Dinosaurs
11. That's What Counts