2008. március 27. | Neményi Márton

DaCapella együttes: Opera, beatbox, összhangzat

El lehet felejteni, amit eddig gondoltunk a vérkomoly, frakkban és estélyiben előadott acapelláról. A három énekesnő és a (kapaszkodjatok meg) beatbox-felelős operaénekes komplett zenekari élményt adott a Rezmál Kávézó teltházának a szerdai Mymusic-bulin – nagyon hálás emberek nagyon kis helyen. A buli után Csatlós Judittal, Kiszner Lindával és Singh Viktória Kudrattal, a Da Capella együttes három szólamával beszélgettünk.

Bár az énekesek nagyon képzettek, és a produkció hibátlan, szerencsére nem veszik túl komolyan magukat. Ez rögtön kiderült, ahogy belekezdtek Enya The Ornico Flow-jának és a Prodigy Smack My Bitch Up-jának összemixelt bootleg-verizójába – acapella-eszköztárral. Az eredmény egyrészt még az eredetinél is viccesebb, másrészt írásban visszaadhatatlan – kénytelenek lesztek tehát a legközelebbi koncerten bepótolni. Később visszatértek a klasszikusabb, illetve magától értetődőbb dalokhoz (Destiny’s Child, Sugarbabes, Ray Charles: Hit the Road Jack), de így is simán feltalálták az undeground acapellát. Ezután a Budapest Riddim Band szétesős-táncos reagge-je csak hab volt a tortán, szerencsére szintén tökéletes énekhangokkal, és a tánctéren visszafogottan pörgő ötvenesekkel és rasztás rajongókkal. Az eddig talán legjobb Mymusic-buli után sikerült összeterelni a Da Capella három női hangját.

Meséljetek, hogy kezdődött!
Kiszner Linda: Két éve kint voltunk Grazban egy versenyen, és ott jött az ötlet, hogy kéne csinálni valami ilyesmit. De nem a klasszikus irányba menni, hanem inkább az underground felé.

Mostanában mindenki szereti undeground zenészként beállítani magát...
Nekünk ez azt jelenti, hogy nem azokat a számokat nyomjuk, amiket a Roxy, vagy a Rádió 1, hanem amiket a Petőfi, vagy a radiocafé. Főleg az a különbség köztünk, és egy másik acapella – nevezzük nevén, például a Cotton Club Singers, vagy a többi klasszikus – között, hogy nálunk ugye van beatbox, és ettől hiphoposabb lesz az egész. Ettől egyedülálló, ez különböztet meg minket. Akivel most nyomjuk, az is egy underground arc.

Ehhez képest a repertoárba belefér a Sugababes és a Destiny’s Child is – ezek mainstream dalok...
Singh Viktória: Igen, de még ezeket a számokat sem nyomja a média.
Csatlós Judit: Egyébként meg nem is akarjuk mi kategorizálni, amit csinálunk. A lényeg, hogy élvezzék és mi is élvezzük.

Terveztek nagylemezt?
Kiszner Linda: Szeretnénk, igen. Akkor majd a szerzői jogokon és a jogdíjakon is el kell gondolkodni, egyelőre szabadon feldolgozhatunk, amit szeretnénk.
SV: Egészen addig, amíg nem rögzítjük, nincs ebből gond. Nagyon sok zenekar játszik feldolgozásokat, mi is egy ilyen együttes vagyunk. Egyébként már rögzítettünk pár dolgot az internetre, de itt még vannak hamisabb dolgok, nem az igazi, csak közénk toltak egy mikrofont.

Komolyan lehet vetetni ezt a műfajt a közönséggel és a piaccal?
SV: Hogyne! Ott van a Cotton Club vagy a Bolyki Brothers, akik olyan helyeken nyomják, mint a Művészetek Palotája. Szóval azt hiszem, van erre kereslet.
Kiszner Linda: Külföldön ennek nagyon nagy keletje van. Mi azért is szerettünk volna ilyesmit csinálni, mert ilyen még nincs Magyarországon. Persze jó lenne a nemzetközi színtér, de egyelőre Magyarországot szeretnénk meghódítani.

Hogy jutott eszetekbe, hogy nektek beatbox kell?
KL: Nagyon sok tagcsere volt, és a zenei világunk összetettebb lett. Csak olyan dolgokat csináltunk, amikhez valamilyen ütem kellett, például ezek a tört ütemek. Persze nem hangszerrel. A Busát pedig már láttuk élőben, és így szépen kialakult, hogy ez nekünk kell.
SV: Azt pedig tudni kell, hogy én csak jóval később, ezután kerültem hozzájuk, akkor már rég megvolt az mc.
KL: Addig is így voltunk hárman, de a harmadik lány elment külföldre. Akkor tartottunk egy válogatást, így került be Viki. Egyébként ügyes emberek jöttek, csak karakterben nem stimmeltek. Aztán jött Viki, és neki olyan személyisége volt, ami illett ide. A csapatszellem volt a legfontosabb. Ő ráadásuk egy vadóc lány, és ez is sokat számított, hogy legyen dögös, bevállalós…
CsJ: És a zenei alázat is nagyon fontos. Egy csomót dolgozunk a dalokon, és három embernek tényleg nem könnyű együtt mozogni.

Mekkora teret engedtek az improvizációnak?
SV: Szinte semmit. Szóló-részeknél esetleg, tehát aki szólózik, az elengedheti magát, lavírozik egy kicsit…
CsJ: De nem érdemes megbolygatni az összhatást.

Ahogy nézem a neten a menő beatboxosok produkcióit, azt látom, hogy elképesztő módon variálják, rögtönzik a zenét, míg neki itt most inkább aláfestő szerepe volt. Nem akarjátok szabadjára engedni?
KL: Ott van némi lehetőség kalandozásra, de nem sok. Az egész egy nagyon komoly, sokszor elpróbált dolog, és ennek az ütemfelelős is a része.
SV: Később lesz ez vadabb is. Most egyelőre basszus sem volt, tehát óvatosak voltunk ezen a fellépésen. Sőt, ki kell mondjam, görcsöltünk.
CsJ: De ő annyira ügyes volt, hogy pótolta a basszust is.

Pár napja derült ki, hogy új beatbox mc-tek van, az Európa-bajnok Revolution személyében. Mi történt Busával?
KL: Semmi baj nem volt. Vele csináltuk majdnem egy évig, és nyáron kicsit abbahagytuk az egészet, mindenki elment a saját kis karrierjét ápolni. Csakhogy Busa közben be is futott, mindenhol őt nyomják, benne van az Irie Maffiában, a Zubolyban, nekünk pedig egyszerűen nincs még akkora nevünk, most volt az első komolyabb fellépésünk. Ő nagyon elfoglalt, nekünk pedig nagyon sokat kell még fejlődni, így elbúcsúztunk, és jött Revolution.

Őt hogy találtátok meg?
SV: Vele én dolgoztam még együtt az Anna and the Barbiesban (retrós poprock-együttes sok feldolgozással, Viki itt énekel – a szerk.), voltunk itt-ott, magától értetődő volt. Azonos közegből jöttünk ráadásul, régebbről is ismertem már, baráti társaságból. Meg hát én bele vagyok szerelmesedve. Mármint abba, amit csinál. Zseniális. Azt tudni kell róla, hogy ő egy képzett zenész, operaénekes, tehát nem csak mit beatboxos fantasztikus. Nem volt gond átállni Busa után az ő stílusára.

Tudatosan építitek az imázsotokat, a megjelenést?
KL: Teljes mértékben. Van még valamiféle egyenruhánk is, amiben fellépünk. Ez ma este nem volt meg, mint ahogy nem volt basszus sem, de ettől még nagyon jó volt.
CsJ: meg volt egy dobszerkó mögöttünk, meg mindenféle. (Judit a következő fellépő, a Budapest Riddim Band felszerelésére gondol – a szerk.) Emiatt annyira nem is vettük komolyan most ezt az imázs-dolgot. Egyébként az egész egy komplett színpadi produkció.

Hogy egyeztek meg a repertoárban, a feldolgozandó számokban? Nem gondolkodtok saját dalokban?
KL: Szeretnénk majd saját dalokat, persze. Nagyjából egyébként egyezik a zenei ízlésünk, nem nagyon vitatkozunk ilyesmiről. Beyoncénak például vannak nagyon jól feldolgozható számai, de nem ez a fontos. És nem is az, hogy mit adnak ki eleve acapella-verzióban, hanem ettől függetlenül találjuk ki, lehallgatjuk, hogyan lehet a hangszereket énekkel visszaadni, felénekelni.

Mennyire fontos a képzett hang, illetve a vele született tehetség?
SV: A mi esetünkben fele-fele az arány. Nagyon fontos a képzettség, hiszen mi szólamokat éneklünk egymás alá-fölé, és ha valaki nincs képben, az egész elúszik. Tanulni kell, abszolút mértékben. Nagyjából egy helyen tanulunk, úgyhogy nem is volt annyira nehéz hasonló kaliberű emberek közé kerülni. Én is így kerültem a képbe. De ezzel születni is kell. Eleve fel se vettek volna oda minket, ha nem hozzuk magunkkal.

Mit terveztek zeneileg, a fellépéseken túl?
CsJ: Újabb feldolgozások, saját számok, mindezt felvenni… és szó van arról is, hogy nagyobb rádiók, például a Petőfi, játszhatnák őket. Jó lenne valamit kiadni, és ezzel bekerülni egy kicsit a köztudatba. Egyébként nagyon sok koncertfelkérésünk van.

Milyenek a visszajelzések?
KL: Nem akarom fényezni magunkat, de odavoltak, még így, basszus nélkül is. Odajönnek, nagyon aranyosak.

Hangszer ezek szerint a közeletekbe sem jöhet?
SV: Kizárt. Ez acapella.

Neményi Márton