2008. március 18.
Az album első gyengébb pillanatai után azonban már sorjáznak a valóban eredeti felvételek.
Az In My Room a maga nemében páratlan dal, remek szöveg ("The walls are white in the night/the room is lit by electric light"), tökéletesen kifejező zeneiség és hangszerelés, dialógusszerű előadás egy idegen világból, a mi világunkról. A Winter Kills mellett Moyet itt énekel a legszebben, nem erőlteti a torokcentrikus blues-olást, mint a többi számban.
A romantikus Only You-t Clarke még a Depeche-nek írta, mintegy búcsúajándékul távozása után, de ők visszautasították, és nagyon úgy tetszik, hogy ezt rosszul tették, mivel a Yazoo első (mint később kiderült, egyik legnagyobb) sikerét ez a szám hozta meg, s ezzel riválisává vált a DM-nak. Számtalan feldolgozás kísérte életében. Nem is érdemes vitatkozni róla, mert annyira megoszlanak a vélemények, az eredő ellenállás viszont zéró.
A soros kapcsolásba kötött következő feszültségforrás, a Goodbye Seventies a nyolcvanas évek himnusza is lehetne, olyan hidegen, galoppritmusával mégis dühösen mond búcsút a címében is szereplő évtizednek. Azt is lemerném fogadni, hogy a Frankie Goes To Hollywood innen lopta a Welcome idióta „Who-ha”-zását.
Az angol popmezőnyben általában kétféle daltípussal találkoztam; az egyik szürrealitásával, rózsaszín, bohókás buborékvilágával nem akar tudomást venni a valóságról, a másik a sötétséggel tüntet, és az érzelmek őszinte kinyilvánításával. Jelen esetben, ahogy közlegünk az album vége felé, (egy-két kivétellel) komorodnak a számok. A Tuesdayben egy olyan kiábrándult, elidegenedett és nyomasztó világ esszenciája jelenik meg, ami elől pl. az évtizedvégi nagy kultfilmben, a Donnie Darkoban is menekülnek a szereplők. A Winter Kills sötét hűs hangulata gyönyörű ballada, kifinomult zongorajátéka pedig a szintipopban nem megszokott klasszikus-romatikus hangjaival – ezért biztos kapni fogok, de – Scriabinra emlékeztet.