2008. március 18.
Az első szám, a nagy sláger, a már említett kislemezes Don’t Go, okos választás albumkezdő dalnak. Szebb antrét el sem lehet képzelni Teri Hatchernek, minthogy erre a számra dobja le ruháit a Tango és Cashben, édesanyám (a Rocky-t leszámítva) kedvenc Stallone-filmjében. A szintén nyolcvanas években készült opuszban remek aláfestés ez a szám, arról nem szólva, hogy mivel óriási sikert aratott akár az európai, akár a tengerentúli diszkókat számítjuk, simán eszünkbe kell jusson, ha erről az évtizedről kérdeznek minket. Közben persze arra is rájöhetünk, hogy a taps és a pergő milyen jól szól együtt, és hogy milyen jópofák tudnak lenni a groteszk vámpíros frankeinsteines szintipop klipek, melyekben Clarke hülye fejeket vág libegő kakastaréj-frizuráját kiemelendő.
A következő számban a csak szuperlatívuszokban jellemezhető vízvezeték-szerelő, Mario pattog a gombák tetején, feje felett az ég rikítóan kék, ciklámen virágok és vidám groove-ok szegélyezik minden egyes megszerzett pontját. A Too Pieces esetlen szövege, még esetlenebb dallama csak a bevezető a következő szintre, a Bad Connection banalitásának terepére. Eme veretes darabot elviselni is nehéz, szeretni csak a mélyen érző midi remote keyboard hívek tudják, és azt is hozzá kell tegyük, hogy a felvétel rendkívül emlékeztet a Just Can’t Get Enough-ra. Természetesen, mindkettő tökéletes popdal, korában formabontó, majd sokat kopizott hangzávilággal – mely azonban zeneileg mégis csak klisékre építkezik.
A lemez unikuma következik ezután, a Midnight, melyhez csak annyit fűznék hozzá, hogy szerintem az elhagyatottságról soha nem énekeltek még ilyen modorosan, ennyire vidám témára, mint ebben a számban. Moyet szövege ez esetben is tökéletes popszöveg; sémákra építkező, ugyanakkor őszintének tűnő semmitmondás; "Heartache, Heartache Yeah/When I saw his face I could see how bad I'd let him down/cheating when he was working hard"