2008. március 5. | déka

Klasszikusok | Metallica: Metallica (Black Album)

A lemezen a meglehetősen determinatív névre hallgató Bob Rock tevékenykedik producerként, Ulrich javaslatára választották őt a tagok, persze az is bejátszott, hogy teljesen odavoltak Rock Mötley Crüe-vel elért teljesítményéért (Dr. Feelgood, 1989). Bár a közös munka során ellentétek bontakoztak ki a producer és a zenekar között, a dalok felvételének metódusa lényegében változott meg Rock hatására. Rádió-barátabb lett, és általánosságban azt is elmondhatjuk, hogy nem csak a dalszerkezetek lettek egyszerűbbek (ha megfigyeljük a legtöbb számban 2,5-3 perc után bridge, vagy szóló lép be a popforma szerint), a szövegek jellege is megváltozott. Egy sokkal inkább befelé forduló és személyes utalásokkal kevésbé csínján bánó Hetfieldet ismerhettünk meg ezen az anyagon (The God that Failed, Nothing Else Matters). Más formák, más tartalmak. Az a Steve Huey pedig (All Music Guide), aki még az „…And Justice for All”-t ronggyá cikizte, kikiáltotta a „Metallica”-t minden idők legnagyobb heavy metal albumának. Az első három számból mindegyik kislemezre is kikerült.

A kezdő Enter Sandman emblematikus felvétel. Ebben hallhatjuk a hírhedten vaskos „wall of sound” hangzást, mikor is három villanygitár játssza együtt Hammet agyafúrt riffjét. Mindenki az album alapozásának, bevezetőjének szánta, de mivel Hetfield túl kommerciálisnak tartotta, valami elképesztően rémisztő szöveget akart hozzá írni. Emiatt aztán ez a dal készült el utoljára. Az ezt követő Sad but True is (mely egyik személyes kedvencem) hihetetlenül szól. A basszus riff, a d-re lehangolt vastag lengedezős-lépegetős gitártéma és a dob jellegzetes szögbeverős pattogása az „angolszász egyek”-re embertelen húzást kölcsönöz a számnak, és ezt Hetfield ritmikus éneke csak tovább fokozza. A Holier than Thou a szó legbővebb értelmében vett metal-szám. Kemény ritmusok, kemény dallamok, kemény szöveg. Erről nem is lehet többet mondani.

Talán azért került ide, hogy az ezt követő Unforgiven (az első ballada a lemezről) még lágyabbnak hasson. A szám azért is unkiális, mert eltér a Metallica addigi balladáitól (Fade to Black, One), és azért is, mert az intro-ját (fúvósok) állítólag egy morricone-féle westernfilmzenéből köcsönözték. Szokatlanul puha ének, klasszikus gitárhangok, de ez is mennyire jól áll nekik…És hiába egy középtempós szám a következő, nem válik unalmassá a lemez. A Wherever I May Roam elektromos szitár hangzással indul, fülberagadós témája keleties hatású (talán az alapjául szolgáló fríg hangsor miatt), és simán visszaköszön az utódok munkáiban (pl Godsmack: I stand alone). A Don’t Thread on Me a West Side Story-ból kölcsönzött kis bugyuta részlettel indul, csak a mihez tartás végett. Címe utal Benjamin Franklin egyik prop.mondatára, ami az amerikai függetlenségi harcok jelszava is volt.

Ezt testesíti meg egy másik jelkép is: a mottóhoz kapcsolódó csörgőkígyó szimbólum a borítón (bár csak nagyon halványan látszik) Gazdag jelentéstartalma ellenére a leggyengébb felvételnek tartom, katonás ritmizálásával egyenes irányban menetel ki látó/hallóteremből. A Trough the Never a régi Metallicát idézi, és szintén „utódos” szám (szaggatott refrénje eszünkbe juthat, mikor SOAD-t hallgatunk). A másik ballada, a Nothing Else előtt már leróttam a tiszteletköröket, az Of Wolf and Man pedig bizonyos részeknél különösen „kihangzó” basszusgitárja miatt és Hetfield tökös éneke miatt nyeri el tetszésemet, nem beszélve a ’70-es éveket idéző tuti szólóról és az annak végén elhangzó kitartott gyönyörű sus akkordról. A God that Failed-ben Hetfield az anyja betegségét és halálát dolgozza fel, ennek megfelelően sötét és durva ének és gitártéma jellemzi. A My Friend of Miseryt (szintén visszaköszön egy SOAD számban, mégpedig az Aerials-ben), a legintelligensebb számnak tartom a lemezen, szép arányban vegyíti a különböző stílusokat (metal, űrprog, blues, funk), a szólóról és a refrénjéről az énekhangtól eltekintve – kövezzetek meg, de – simán a Zeppelin jut eszembe. Imádom.

1 2 3

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Remarcă

Teknokol	2008. márc.. 7.  15:47	3
Guilthee, akinek a Load a kedvence, annak nem kell hozzátennie, hogy "nem vagyok Metallica fan" :) Az egyik legrosszabb élmény egy Metallica rajongónak az a lemez lehet. Akkor vágták le a srácok a hosszú hajat, fordultak populáris irányba. Onnantól egész más lett a zenekar. A fekete album meghozta a sikert nekik, de közben elrontotta a zenét. A fekete előtti idők számai mind klasszikusok: For Whom The Bell Tolls vagy a Seek And Destroy, akár a Shortest Straw...

jumu	2008. márc.. 7.  12:24	2
Nekem azért ez kedvencem, akárhogy nézem. Nem tudok mondani egy számot sem róla, ami nem hiányozna.

Guilthee	2008. márc.. 7.  10:00	1
Sosem voltam nagy Metallica fan. A legjobb lemezüknek a Load-ot tartom annak ellenére, hogy mindet ismerem (a régieket is). A legyaszarabbnak meg a St. Angert.

Teljes fórum