3428 zenekar 12453 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2008. február 6. | Neményi Márton

Morcheeba: Dive Deep

Copyright: efestivals.co.uk

Szép emlékű triphopzenekar összekaparja a maradék kreativitását, hogy az elmúlt nyolc évben legyártott közepes popszámaik dacára visszataláljon egykori dicső önmagához - sokan ezt várták a Dive Deep albumtól. Nem csak hogy nem sikerült, de én azt sem hallom, hogy egyáltalán megpróbálták volna.

A kilencvenes évek közepén járunk, Michael Jackson már fehér, de még van orra, az MTV-n már több a Beastie Boys mint a Nirvana, és megszületik egy új stílus, amely minden rendes zenebuzi hívószava lesz jópár évig: a triphop. Persze mit tudja egy akkori tizenöt éves, mit jelent ez, „hát arra kell szívni”, avatott be egy veterán tizenkettedikes, de mivel nem mertem megkérdezni, hogy ez mit jelent, be kellett érnem a Massive Attack- és a Portishead-albumok józan hallgatásával. Az előbbivel nem is volt gond, a szinte hallgathatatlanul depresszív Portisheaddel azonban meg kellett küzdenem, de megérte. A mellkasi szorítást és a nehézlégzést ’96-tól aztán egy mindkettőnél jóval könnyedebb, poposabb, de még mindig kellően elszállt banda, a Morcheeba enyhítette. A triphop-triumvirátusból (bocs a béna alliterációért) egyedül a Portishead tudta időben abbahagyni (hogy aztán idén, tíz év után visszatérjen), a másik két együttes megfogyatkozva és megtépázva, rutinos iparosként termeli az albumokat azóta is.

A Morcheeba konkrétan két albumon át bírta, hogy aztán a 2000-es Fragment of Freedomban lefeküdjön a mainstream zenetévéknek és átmenjen műanyag popba: az azóta is legsikeresebb (és nem a legjobb!) slágerük, a Rome Wasn’t Built in a Day Magyarországon is az önmagát igényesnek tartó harmincas középosztály kedvence lett. Oké, a Charango album jó volt, az előzőnél legalábbis jóval ötletesebb és változatosabb, vonósokkal, hiphoppal és latinos dolgokkal; pár dal a mai napig a fejemben van, ami nem kis dolog. Aztán kilépett Skye, a mosolygós énekesnő, akinek a hangjától felmelegszik a szoba, ahol a hifi szól. Újabb közepes album (The Antidote), majd hosszabb szünet, és most itt a Dive Deep, aminek elvileg vissza kéne hoznia a régi dicsőséget.

A poén nem túl meglepő, úgyhogy le is lövöm: nem sikerült. Néha ugyan megcsillan a Charangóból (sőt, még a triphop-korszakból) ismerős hangzás, de az ötven perc egyharmadát alig sikerült megtölteni élettel. A kezdő dal (és az első kislemez-alapanyag) Enjoy the Ride középtempós soulja bár tisztességes sláger, sokkal inkább liftzene, mint egy jobb Morcheeba-szám. És a középszer csak fokozódik, a Riverbed „néha szomorúak vagyunk, de azért szép az élet”-típusú pophangzása idegesítően semmilyen, akárcsak az instrumentális Thumbnails és a country-s hangszerelésű Run Honey Run. Az első kellemes meglepetés a francia Manda hangja és az alá írt szám, az érzelmes, na jó, kicsit inkább érzelgős Gained the World (kislemezszagot érzek). A One Love Karma hiphop-ja megint felejtős, ráadásul valamiért az a kényszerképzetem, hogy az idióta nevű Cool Calm Pete helyett a Rewind-bulikról ismerős MC Zeek reppel.

Nem is részletezném innentől, töltelékszámokat hallunk, csak éppen valódi, erőteljes tartalom híján nincs mit kitölteniük. A vendégművészekhez félig alkalmazkodtak, a zenei világ másik fele viszont, amelynek a Morcheebának magának kellene lennie, egyszerűen hiányzik. Egyértelmű, hogy az album erőssége Manda, és az ő számai (Au Dela, Flowers), amelyek feltűnően kiemelkednek az erős közepes felhozatalból. Sőt, mintha a lemez végére az együttest alkotó két dj-producer is magához térne, a Hemphasis és a záró The Ledge Beyond The Edge erős atmoszférájú, már-már triphop, amelyekkel majdnem (de csak majdnem) sikerül megidézni a tíz évvel ezelőtti korszakot. A Dive Deepet azonban ez sem menti meg a középszertől – sablonokra épített, rutinból megírt és kevert, színtelen-szagtalan popszámok egymás után. Ha nem lenne a borítójára írva, hogy Morcheeba, észre sem venné senki az albumot, teljes joggal.

Persze szó nincs róla, hogy rossz lenne, vagy ilyesmi. Nyugodt szívvel ajánlom a nem túl zeneőrült, de azért magára adó fiatal felnőtteknek, akik nyugodt és lágy háttérzenével szeretnék hangulatossá tenni egy-egy estéjüket. Borzalmasan hangzik, ugye?

A MyMusic értékelése: 6/10

Neményi Márton

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky