3428 zenekar 12456 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2008. február 6. | Neményi Márton

Morcheeba: Dive Deep

Copyright: efestivals.co.uk

Szép emlékű triphopzenekar összekaparja a maradék kreativitását, hogy az elmúlt nyolc évben legyártott közepes popszámaik dacára visszataláljon egykori dicső önmagához - sokan ezt várták a Dive Deep albumtól. Nem csak hogy nem sikerült, de én azt sem hallom, hogy egyáltalán megpróbálták volna.

A kilencvenes évek közepén járunk, Michael Jackson már fehér, de még van orra, az MTV-n már több a Beastie Boys mint a Nirvana, és megszületik egy új stílus, amely minden rendes zenebuzi hívószava lesz jópár évig: a triphop. Persze mit tudja egy akkori tizenöt éves, mit jelent ez, „hát arra kell szívni”, avatott be egy veterán tizenkettedikes, de mivel nem mertem megkérdezni, hogy ez mit jelent, be kellett érnem a Massive Attack- és a Portishead-albumok józan hallgatásával. Az előbbivel nem is volt gond, a szinte hallgathatatlanul depresszív Portisheaddel azonban meg kellett küzdenem, de megérte. A mellkasi szorítást és a nehézlégzést ’96-tól aztán egy mindkettőnél jóval könnyedebb, poposabb, de még mindig kellően elszállt banda, a Morcheeba enyhítette. A triphop-triumvirátusból (bocs a béna alliterációért) egyedül a Portishead tudta időben abbahagyni (hogy aztán idén, tíz év után visszatérjen), a másik két együttes megfogyatkozva és megtépázva, rutinos iparosként termeli az albumokat azóta is.

A Morcheeba konkrétan két albumon át bírta, hogy aztán a 2000-es Fragment of Freedomban lefeküdjön a mainstream zenetévéknek és átmenjen műanyag popba: az azóta is legsikeresebb (és nem a legjobb!) slágerük, a Rome Wasn’t Built in a Day Magyarországon is az önmagát igényesnek tartó harmincas középosztály kedvence lett. Oké, a Charango album jó volt, az előzőnél legalábbis jóval ötletesebb és változatosabb, vonósokkal, hiphoppal és latinos dolgokkal; pár dal a mai napig a fejemben van, ami nem kis dolog. Aztán kilépett Skye, a mosolygós énekesnő, akinek a hangjától felmelegszik a szoba, ahol a hifi szól. Újabb közepes album (The Antidote), majd hosszabb szünet, és most itt a Dive Deep, aminek elvileg vissza kéne hoznia a régi dicsőséget.

A poén nem túl meglepő, úgyhogy le is lövöm: nem sikerült. Néha ugyan megcsillan a Charangóból (sőt, még a triphop-korszakból) ismerős hangzás, de az ötven perc egyharmadát alig sikerült megtölteni élettel. A kezdő dal (és az első kislemez-alapanyag) Enjoy the Ride középtempós soulja bár tisztességes sláger, sokkal inkább liftzene, mint egy jobb Morcheeba-szám. És a középszer csak fokozódik, a Riverbed „néha szomorúak vagyunk, de azért szép az élet”-típusú pophangzása idegesítően semmilyen, akárcsak az instrumentális Thumbnails és a country-s hangszerelésű Run Honey Run. Az első kellemes meglepetés a francia Manda hangja és az alá írt szám, az érzelmes, na jó, kicsit inkább érzelgős Gained the World (kislemezszagot érzek). A One Love Karma hiphop-ja megint felejtős, ráadásul valamiért az a kényszerképzetem, hogy az idióta nevű Cool Calm Pete helyett a Rewind-bulikról ismerős MC Zeek reppel.

Nem is részletezném innentől, töltelékszámokat hallunk, csak éppen valódi, erőteljes tartalom híján nincs mit kitölteniük. A vendégművészekhez félig alkalmazkodtak, a zenei világ másik fele viszont, amelynek a Morcheebának magának kellene lennie, egyszerűen hiányzik. Egyértelmű, hogy az album erőssége Manda, és az ő számai (Au Dela, Flowers), amelyek feltűnően kiemelkednek az erős közepes felhozatalból. Sőt, mintha a lemez végére az együttest alkotó két dj-producer is magához térne, a Hemphasis és a záró The Ledge Beyond The Edge erős atmoszférájú, már-már triphop, amelyekkel majdnem (de csak majdnem) sikerül megidézni a tíz évvel ezelőtti korszakot. A Dive Deepet azonban ez sem menti meg a középszertől – sablonokra épített, rutinból megírt és kevert, színtelen-szagtalan popszámok egymás után. Ha nem lenne a borítójára írva, hogy Morcheeba, észre sem venné senki az albumot, teljes joggal.

Persze szó nincs róla, hogy rossz lenne, vagy ilyesmi. Nyugodt szívvel ajánlom a nem túl zeneőrült, de azért magára adó fiatal felnőtteknek, akik nyugodt és lágy háttérzenével szeretnék hangulatossá tenni egy-egy estéjüket. Borzalmasan hangzik, ugye?

A MyMusic értékelése: 6/10

Neményi Márton

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. július 23.

Erős kezdés után... | All Time Low - Wake Up, Sunshine

All Time Low - Wake Up, Sunshine (2020) | Ha van a poppunknak ma vezető csapata a világon, akkor az All Time Low simán pályázhat a trónra, hiszen a Blink már nem az igazi, a 5 Seconds of Summer inkább pop, a Neck Deep inkább punk és nem is annyira élem, a Fall Out Boy-t pedig hagyjuk is inkább... Szóval az ATL simán behúzza ezt a megtiszteltetést, a Wake Up, Sunshine-nal pedig bizonyítják, hogy megérdemelten aggatok rájuk ilyen címkéket! Tovább

2020. július 15.

A nyár íze! | New Found Glory - Forever + Ever x Infinity

New Found Glory - Forever + Ever x Infinity (2020) | Nem tétlenkednek a floridai punkok, hiszen a tavalyi feldolgozáslemez után máris itt a soron következő, teljes értékű NFG korong. Úgyhogy itt az ideje, hogy előkapjuk a képzeletbeli szörfdeszkát, shortra vetkőzzünk és nekiszaladjunk az óceánnak, arccal a legnagyobb hullám felé. Tovább

2020. július 10.

A nyúl üregében | Code Orange - Underneath

Code Orange - Underneath (2020) | Ha van még új út a kemény zenében és a metalban, akkor nagy valószínűséggel a Code Orange áll ma az egyik legközelebb ahhoz, hogy ezt az utat megtalálja. Az Underneath egy olyan utazás, ami az első pillanattól az utolsóig kétségek között tart azt illetően, hogy mi rejlik a következő sarkon és mit hallasz majd a következő ütemben. Tovább

2020. július 6.

Egy kicsit a mélyre kérhetnék? | Reflections - Willow

Reflections - Willow (2020) | Öt év várakozás - amelyből hármat hiátusban töltött a banda - jött ki új anyaggal a minnesotai illetőségű progresszív metalcore-ban utazó Reflections, mi pedig száz százalékig nem voltunk felkészülve arra, amit a Willow tartogat! Durvább, mélyebb, progosabb, ijesztőbb, mégis sokkal egységesebb, mint amit eddig valaha hoztak a srácok.
  Tovább

2020. július 1.

TÚMÁCS | Heaven Shall Burn – Of Truth And Sacrefice

Heaven Shall Burn – Of Truth And Sacrefice (2020) | Négy év lemezszünet és két év alkotói szabadság után a német metalbrigád nem kisebb vállalásba fogott, minthogy egy majd’ 100 perces duplalemezzel gyalulják le a hallgatók hallójáratait, miközben elsztorizgatnak életről, halálról, a bolygónkról, az emberiségről és természetesen a gyarlóságról, a nagybetűs ellenségről magáról. Vagyis magunkról, ugyebár… Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky