2013. november 5. | govinda
Szombaton este került sor a Budapesti Egyetemi Napok 2013-as évadának zárónapjára. A rendezvény (amely a magyar over-underground legjavának egy részét vonultatta fel) utolsó 'akkordjaként' az Intim Torna Illegál és a The Carbonfools nem hagyta nyugodni a népet.
Érkeztemkor a jelenlévők már bent melegedtek a Petőfi Csarnokban (PeCsa Music Hall? Petőfi Rendezvényközpont? Elvesztem az információkban.) - némi ruhatár-helyezkedés kombó után alig kellett valamicskét várnom arra, hogy az Intim Torna Illegál kvartettje belekezdjen a zárónapi mókába. Konferálás és mindennemű körítés nélkül ugyan, de például az nagyon is jól esett, nekem, aki rutinosan kalkulál egy kevés csúszással, hogy kifejezetten pontosan kezdtek.
Az első albumukat rengeteget hallgattam, az újabbikban még nem nyílt alkalmam kellően elmerülni, ez azonban mit sem számított; a régi daloknak nagyon örültem, és elégedetten konstatáltam, hogy még mindig tudom a szövegüket, az újak pedig elég lendületesek és dallamosak voltak ahhoz, hogy úgy is élvezzem őket, hogy ott helyben hallom először. (Néhány számba a rádiókon-internetes barangolásokon keresztül nyilván beleakadtam a Kísérletről is, de ahhoz képest, hogy a Cirkuszt alighanem kívülről fújom, ez nagy különbség.)
Most belehallgatva a második lemez lényegesen nyersebbnek tűnik elődjénél, ez azonban a koncert során nem tűnt fel, egyáltalán. Pörgős, szoros dalfüzért kaptunk, szó szerint, hiszen zenészeink számos alkalommal a dalok között nem is tartottak szünetet, még embert próbálóbbá téve az amúgy sem kis fordulatszámon üzemelő bulit.
Minden koncertre járónak, aki alapvetően szereti a közös szórakozás, közös éneklés, közös elmerülés atmoszféráját, tudom ajánlani az Intim Torna Illegált, merthogy a sok boldog, lelkes, ugráló jelenlévő lendülete akkor is át tud ragadni a másikra, ha történetesen egyébként nem lenne világmegváltó hangulata. Ráaádsul az ITI-nek látszólag nagyon hűséges és összetartó közönsége is van, szóval ez a felfokozott hangulat, gyanítom, általában jellemző. (A kolleginával össze is nevettünk néhányszor: vajon mit gondolna az az ember, aki egyszer csak boldog tudatlanságban idecsöppenne, miközben a tábor azt skandálja, IN-TIM-TOR-NA?)
A színpadkép és az egységes imidzs nálam külön jó pontot érdemel, hiszen ettől is jó zenekar egy zenekar: jól felismerhető, meghatározható. (Személyes vélemény, hogy azok a bandák, ahol van egy Nádasdi Janóhoz mérhető energiabomba, csak szerethetőek lehetnek.) Ezelőtt csak egy ITI-bulin vettem részt, de most már annál jobban sajnálom, hogy nem többen!
Rövid pakolás, molinóállítás és hangolás után aztán jött a nemrég nemzetközi vizekben fürdőző The Carbonfools, akik ehhez méltóan most sem tudtak hibázni. Annak ellenére sem, hogy a koncert első felében kibabrált velük a technika; mindezt sikerült a javukra fordítani, ugyanis a kényszerszünetben 'lezavarták' hármasban (gitár-basszus-vokál) a Dangert, ami egyébként is az egyik kedvencem, de ebben a formában felerősödik az egyébként is jellegzetes hangulata, valamint Fehér Balázs hangi adottságainak bizonyítására is rendkívül alkalmas.
Nagyon, nagyon sok végigtáncolt-tombolt-tapsolt vagy éppen csak végignézett fellépés után kicsit olyan a viszonyom a jelenséggel, mint magyar embernek a Dallas ismétléseivel: tudom, mi fog történni, tudom, hogy Bobby halála egy orbitális kamu, sőt még Jockeynak is elnézem a feltámadás-dolgot, és csak-csak ott ragadok a sorozatot éppen műsorára tűző adón, ha valamelyik epizód megy éppen. Félreértés ne essék, nem akarok minőségbeli egyenlőségjelet tenni a Dallas és a Carbonfools közé (isten ments), csak az ismerősség-biztonság érzetét igyekszem érzékeltetni. No, hát valahogy így érzem magam, ha róluk van szó, és én vagyok az egyik zsémbes kisnyugdíjas-figura, akinek jobban melengeti a szívét egy-egy régi sláger.
Ettől függetlenül persze minden igaz továbbra is, amit velük kapcsolatban szoktam emlegetni: az összkép hiba nélküli, pontos, élvezetes, eredeti, szerethető. Csak a méretek nőnek, a határok tágulnak – igen, az országhatár is átlépetett, ami pedig ugye igencsak büszkévé kell, hogy tegyen bennünket. Az meg feltétlenül izgatottá, hogy elhangzott egy félmondat egy bizonyos új lemezről...!
Jött az Earth, Wind and Fire meg a September, mint már egy ideje mindig, amitől aztán a csarnokban bájos össztánc kerekedett, aztán feloltódtak a villanyok, szétoszlottak az emberek, a fesztiválnak vége lett. Annak, hogy tulajdonképpen egy egyetemi fesztiválon vagyunk, semmi jele nem volt, de nem is ez számított. Ami igen, azt megkaptuk.
govinda