2012. augusztus 7. | Bertoni, govinda

Miklós Milán: Képzelj el egy hatalmas tortát. Ez a zene-torta.

Szereti a kutyákat, elkötelezett a zenével szemben, nem híve a műfajokba sorolásnak, az önkifejezés a legfőbb célja, és művészeti iskolát akar alapítani. Ez mind igaz Miklós Milánra, a Carbonfools, a Jazzékiel, a Terv és a Napokon basszusgitárosára, akinek egyik legfőbb példaképe Sting. „…nem vagyok semmivel sem több azért, mert itt állok a színpadon, és akár látják a fejemet a televízióban, az interneten, vagy az újságcikkekben. Egy ember vagyok a sok közül” - beszélgetésünk során arra voltunk kíváncsiak, milyen célokat lát még a zenében, önmagában, és milyen ember rejlik a napszemüveg mögött.

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy zenész szeretnél lenni, és minek/kinek a hatására?
- Az első zenei hatásom igazán humoros így vissza tekintve. kb. 13 évesen a Rednex Cotton Eye Joe-t hallgatva  beleszerettem a bendzsó hangjába. Drága édesanyám vett nekem egyet és én elkezdtem rajta pötyögni. Később egy keveset gitároztam és a doboltam is. A szakközép gólya táborában találkoztam Csongor Bálinttal, - a mai Subscribe frontemberével -,  aki meghívott az akkori zenekarába. A kezdeti időkben egy szintetizátoron doboltam.  Aztán kb. 15 évesen, látva, hogy komolyan érdekel a zene, édesapám elvitt a vasutas zeneiskolába, ahol már csak a basszusgitár szakra volt hely. Lett egy komoly tanárom, kaptam egy Jolana bass gitárt kölcsönbe, és innentől kezdve csak a basszusgitár érdekelt.

Hogyan indult a történeted a zenekaraiddal? (Jazzékiel, Napokon, Carbonfools)
- Tulajdonképpen mind a 3 zenekarba tagcsere miatt új basszerost kerestek, engem meg elhívtak próba játékra. Bevállaltam. Ez a Jazzékiel esetében 9, a Napokonnál 3, a Carbonfoolsnál pedig másfél éve történt. Persze a tagok többségével már ismertük egymást innen-onnan, főképp a Kőbányai Zene Suliból.

És hogy bírsz, hogy ennyi próbát? Hogyan tudod összehangolni, kézben tartani a három zenekart, verseket zenésítesz meg, tanítasz, stb.?
- Kemény meló! Sokszor majd’ minden nap próbálok. Néha nagyon fárasztó, főleg ha előtte koncerteztem, hajnalban értem haza és másnap mosott szar vagyok, délután meg próbálni kell. De ezt szeretem csinálni, ezért ha nyűgös is vagyok, akkor is erőt veszek magamon. Az időbeni összehangolás néha igazi őrültek háza. Bár az idei nyár nyugis, olyan sok fellépésünk van a Carbonnal, hogy a 2 másik zenekart a magam részéről félre kellett tennem. Mindkettőben helyettesítenek.
Azért tudom a fejemben könnyen szétválasztani ezt a sok zenét, mert mindegyik zenekarban más az alkotási folyamat és más zenei hozzá állásra van szükség. A Jazzékielnél és a Napokonnál  kijammelgetjük a témákat. Néhány dal, téma zsigerből jön, de van, amikor hónapokig, akár évekig ülünk egy-egy ötleten, és csak később születik meg valami. Van, ahol egyszerűsítünk, van,  ahol megtoldjuk egy kicsit… ez egy örök játék, de pont ezért csodálatos! A Carbon esetében Titusznál futnak össze a szálak, ő az AGY. Néha mi viszünk egy-egy témát, amit ő gondol tovább. De általában tele van ötletekkel és jobbnál jobb kész-félkész dalokkal bombáz bennünket. Színpadi játék szempontjából a Napokon a legprecízebb, a legkidolgozottabb, a legagyalósabb. Nagyon kell figyelni a pontos összjátékra, hogy robbanjanak a riffek, meglegyenek a zenei ívek, dinamikák. A Jazzékiel zenéjében egyszerűbbek, mélyen pszichedelikusak a témák. A pokol kénköves fenekére tud levinni lelkileg. Közös lelki utazás. Ehhez érezni kell a másik legapróbb rezdülését is. A Carbon zenéje a leglazább, legtáncosabb. Itt nagyobb tér van a színpadi mozgásra, a bulizásra. Így ki tudom élni összes bennem rejlő színészi ambíciómat. Az összes olyan kreatív energiát, amit a másik kettőben nem tudok a zenei környezet miatt megvalósítani.

A Terv együttesben verseket zenésítesz meg. Lesz ennek a projektnek a folytatása?
- Mindenképpen akarom folytatni. Mind a hárman nagyon sokat dolgozunk, így most nem tudunk sem próbálni, sem koncerteket összehozni. Viszont van egy bő lemeznyire való anyagunk, magyar és külföldi költők verseivel. De nem bánom a szünetet, mert sokat kell még dolgoznom a dalok ének részével, mivel nem vagyok képzett énekes. Egyelőre ordítok és vonyítok, néha már talán énekelek is. Dolgozom vele, de a fejemben már hallom a végeredményt és ez hajt előre.

Valószínűleg most a Carbonfools a legismertebb a bandáid közül, velük éred el a legszélesebb közönséget. Hogyan tudtad, tudod kezelni ezt a fokozott figyelmet, és a mostani koncertdömpinget, a növekvő rajongói „igényeket”?
- A siker becsapós dolog, el tudja homályosítani az agyadat, a realitás-érzékedet. Velem is megesett párszor, hogy a „legjobb leszek-voltam-vagyok” érzésben fürödtem, de aztán mindig rá kellett jönnöm, hogy csak egy vagyok a sok közül, semmivel sem több. Ezért ma már könnyedén kezelem a Carbon sikereit is.  A sikert pozitív megerősítésnek fogom fel. Keleti Tomi (Keló) barátunk mondta okosan, hogy a rajongóknak csak egy szelet kell belőlünk, amit hazavisznek. Egy közös kép, egy aláírás, egy pengető... Persze előfordul, hogy szemtelenek és rámenősek az emberek. Olyankor nem könnyű velük. Megesett, hogy buli után lerohanták a színpadot. Tapostak a kábeleken, hangszereken, lökdösték, alázták egymást egy képért, aláírásért, mi meg nem tudtunk hova menekülni. Általában humorral fegyverzem le a szemtelenkedőket. Ez engem is szórakoztat. A koncertdömpinget jól bírom, szinte mindig maximumon pörgök, aztán hét közben drótozom össze magam. Ez a sok fellépés nagyon összeérlelte a Carbont mind zeneileg, mind emberileg. Jó együtt megélni ezt az időszakot.

Van célod, amit szeretnél a zenével elérni?
- A közeljövőben szeretném megcsinálni mind a 4 zenekarral a nagylemezeket és nagyon sokat koncertezni velük. Természetesen állandó célom a fejlődés. Egyre jobban megtalálni a saját egyéniségemet a hangszeren, az éneklésben, a színpadi előadásban. Művelődni, olvasni, jó filmeket nézni. Nemzetközi zenésszé, zenekarrá válni, világkörüli turnékat csinálni. Később egy művészeti iskolát szeretnénk csinálni a párommal. És a legfontosabb, hogy boldog családunk legyen, mert enélkül semmit sem ér az egész. Tudod, minden sikeres férfi mögött egy nagyszerű asszony áll.

A kutyád, Gomez, hogy bírja a sok távollétet? Vagy viszed őt is magaddal mindig?
- Gomez nagyon vagány, kitartó kis francia bulldog, de nem neki való a sok utazás, a bezártság, a hangos zene. Amikor koncertezem, a párom vigyáz rá, vagy a kutyás barátainkhoz adjuk be Kutyközibe. De mindig figyelek rá, hogy kimozogja magát. Jó dolga van itt a szarosnak. Múltkor kimentünk vele túrázni, sátraztunk egyet. Őrzött bennünket, de mindig visszajött egy kis sült szalonnáért, kenyérért, aztán visszament őrködni. Igazi kis Securykuty volt. Éjszaka legnagyobb örömünkre tele szellentette a sátort, és hajnalban már talpon volt a kis Kukurikuty. Szóval imádjuk és igazi családtag.

Elég sok dolgot kipróbáltál már. Mindezek tükrében mi az, amit kezdő-feltörekvő zenészeknek tanácsolnál tapasztalt zenészként?
- Gyakoroljanak minél többet, ismerjék meg alaposan a hangszerüket, mélyedjenek el minden zenei stílusban. Soha, de soha ne felejtsék el, hogy igazán jól zenélni csak szívből, érzésből lehet. Ne arra törekedjenek, hogy más zenészeket utánozzanak, hanem a saját egyéniségüket, saját hangjukat keressék. Műveljék magukat, hogy minél szélesebb körű legyen a tudásuk, mert a tudás az tényleg hatalom. Minél többet tudsz, annál több eszközöd lesz arra, hogy a benned lévő gondolatokat, érzéseket kifejezhesd.
Én sok hibába beleestem. Görcsösen gyakoroltam, féltem, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég tehetséges. Aztán az évek alatt kitisztult a kép. Ma már tudom, ki vagyok, és mit akarok. Mi az, amiben jó vagyok, mi az, ami nem az én területem. Azt vettem észre, hogy sok zenész ahelyett, hogy kinyílna, inkább beszűkül a zeneiskoláktól. Persze nem azt mondom, hogy az iskola nem fontos, csak sokan igazi robottá tanulják magukat szó szerint, mert utána már nem tudnak ösztönösen a hangszerükhöz nyúlni, pedig ez lenne a legfontosabb.
Egy tipikus: elmész egy jazz koncertre, és a nagytudású kollégák a csillagot is lejátsszák, de figyeld meg, hogy játszanak: nem néznek a közönségre, nem néznek egymásra. Teljesen introvertáltak. Egyszerűen rossz nézni őket. És ehhez képest lemész az aluljáróba, és lent van egy kis szaki gyerek, aki tud 3-4 akkordot, de a szemedet „kimuzsikálja”, annyira ösztönből, annyira lélekből csinálja, és egyszerűen eldobod az agyadat. És azt mondod, hogy ez zseniális. Ennek a kettőnek az ötvözetét kell megtalálni, hogy tudjad, hogy mit, miért csinálsz a hangszereden, mi miért történik, és ne felejtsd el az ösztönösséget, a lelkedet bele vinni.
Sokat segített, hogy a hőseim életrajzait elolvastam. Például Sting a Széttört zenében olyan csodálatosan ír, intelligenciával, humorral, hogy faltam az oldalakat. És jó érzés tudni, hogy ő is és mások is ugyanolyan küzdelmeken mentek keresztül, amiken én. Sokszor ez segített, hogy túllendüljek egy-egy nehézségen.

Ha ebben a pillanatban választanod kellene, rockzenészként vagy jazz-zenészként határoznád meg önmagad?
- Vegyük le a jelzőt, és hagyjuk meg azt, hogy zenész. Képzelj el egy hatalmas tortát. Ez a zene-torta. Minden műfaj egy-egy íz belőle.  Van jazz-szelet, rock-szelet… mindet jó megkóstolni.

Most elképzeltem azt a cukrászdát a művészeti iskolátok mellett, ahol majd metál fagyit kérek…
- Igen, de abban szögecsek vannak.

És ha már választások: ha választhatnál egy külföldi kollégát, akivel együtt dolgozhatnál, ki lenne az és miért?
- Csak egyet lehet? Hát figyelj, Stinggel mindenképp szeretnék zenélni, mert őt egy nagyon intelligens alkotóművésznek tartom. Az egyik legnagyobb inspirációm volt -Orszáczky Jackie mellett-, hogy megtanuljak basszusgitározás közben énekelni. Sting szerint ez olyan mintha biciklizés közben labdákkal zsonglőrködnél. Az ének ritmikailag szabadabb, a zenekar fölött szabadon szárnyal. A basszus meg halálosan pontos és szinte sose az ének ritmusában játszik. Ezt a kettőt jól összehozni, tényleg egy igazi zsonglőr mutatvány.

Mi a legfontosabb dolog, amit maga a zenélés ad számodra?
- Egy belső utazást, önmagam megismerését egy olyan univerzális, Isteni nyelv segítségével, amit mindenki megért. És természetesen kalandot, örömöt, bánatot és a legnagyobb boldogságot. Mindent.

Ha már beszéltünk a zenekaraidról, térjünk rá egy kicsit a személyes céljaidra – hol látod magadat 10, 20 év múlva?
- Hogy látom magamat? Hogy láttam magamat, inkább. Milán volt, Milán van, és Milán lesz. Hogy hogyan láttam magamat régen? Nagyon sokáig jártam különböző zeneiskolákba. Sokáig vívódtam, hogy milyen szerepet töltsek be mint zenész, hogy sessionzenész legyek-e, vagy jazz-zenész, hogy alakul a sorsom? De aztán, mikor találkoztam Orszáczky Jackie-vel, rávilágított, hogy egyetlenegy dolog a fontos: hogy önmagadat meg tudd valósítani. És nem feltétlenül kell ehhez a csillagokat lejátszanod az égről.
Régen nagyon görcsös voltam, napi 5-6 órát minimum, vagy még többet akartam gyakorolni, el akartam érni a napi 8 óra gyakorlást, mondván, biztos az lesz a jó, és akkor leszek jó zenész. Aztán rá kellett jönnöm, hogy igaziból ez a legjobb útja annak, hogy egy bezárkózott, szinte teljesen üres életű emberré váljak. Mert a saját magam börtön őre lettem.
Hogy milyen leszek, hát azt csak a jó ég tudja, én szeretném beutazni a világot a zenével. Szeretnék egy boldog családot, és a zenével együtt összehozni mindezeket. Szeretnék majd egyszer egy laza iskolát csinálni gyerekeknek a párommal együtt. A többi a jövő zenéje!

További sok sikert ehhez, köszönjük szépen!

Bertoni; govinda