2009. augusztus 14.

MPHO: Csak az érzésre emlékszem

A születése is illegális volt, akárcsak szülei házassága. Félig feketeként az apartheid-sújtotta Afrikából menekült el, hogy másfél évtizeddel később Anglia Beyoncéjának nevezzék már első lemeze megjelenése előtt. A sziget rasszizmusellenes napjának egyik sztárjával, Mpho Skeeffel beszélgettünk fajgyűlöletről, letöltésről és a háromfős közönségről.

A Twittereden azt írtad, mielőtt elindultál Budapestre, hogy talán egy kicsit túlságosan is várod. Mit vártál, és mi lett belőle?
- Csak úgy általában, hogy milyen lesz itt. Vártam az utat, és fogalmam sem volt, milyen lesz. Most vagyok itt először. Nem tudtam, mit várjak, nem is tudtam sokat Budapestről, csak annyit, hogy Magyarország fővárosa. De nálam ez mindig így megy, várom az alkalmat, hogy utazhassak valahova, és majd ott meglátom, milyen a hely.

Afrikából származol, a családod az apartheidtörvények miatt menekült el. És most itt vagy, a rasszizmus ellenes napon. Milyen személyes élményeid vannak a fajgyűlölettel kapcsolatban?
- Emlékszem, ahogy elmentünk, és emlékszem, milyen volt ott kisgyerekként… a családom gondoskodott róla, hogy keveredjünk. De nagyon nehéz volt, és illegális is. Az apartheid ugye a kormány intézkedése volt, hogy fehérek és feketék ne vegyülhessenek. Az anyám fehér, az apám fekete volt, tehát a kapcsolat eleve törvényellenes volt. Így születtem én. Félig feketeként nem mehettem sem fekete, sem fehér övezetbe engedély nélkül. Emlékszem a hosszú beszélgetésekre erről, de azt hiszem, túl fiatal voltam, hogy megértsem, miről szól ez az egész. Az érzésre emlékszem inkább, hogy milyen volt Londonba menekülni.

Milyen volt?
- Ez a kora nyolcvanas években volt, így ott is volt rasszizmus. Az első hetekben majdnem megverték a szüleimet azért, amiért Afrikában is ellenük voltak: mert egy fehér hozzáment egy feketéhez.

Mintha Londonban még durvább is lett volna a helyzet, mint Afrikában.
- Nem, azért ezt nem mondanám, de a költözés után is teljesen magától értetődő volt és mindenhol jelen volt a rasszizmus. Afrikában halálos fenyegetéseket is kaptunk, anyukám börtönben is volt, a család egy közeli barátját megölték, mielőtt elköltöztünk… szóval ennyire durva azért nem volt a költözés után. De ha azt vesszük, hogy tisztában kell lenned a bőröd színével, ha bárhol kilépsz az utcára...

Afrikai vagy európai vagy?
- Mindkettő. Afrikában születtem, az az örökség a véremben van, de imádom Londont, Európát, az arcokat, az utazásokat. Néhány helyen ugyan érzem, hogy más vagyok, de egyre kevésbé jelent gondot.

Mindenesetre itt kezdted a karriered, szóval valami biztos megragadott az új helyben.
- Nagyon szerettem, hogy ennyire vegyes város London. Kultúrák, emberek mindenhonnan a világból, tehát összegyűjthettem az összes hatást, a rockot a reagget, ami engem érdekelt, és létrehozhattam a saját zenémet belőlük. Mind ott volt, ami kellett.

Most jelent meg az első kislemezed, az album pedig készen áll, de máris a legjobbakkal (pl. Switch, a sztárproducer – a szerk.) dolgozol. Hogy csináltad?
- Egyrészt összeköttetések, de javarészt egyszerűen meghallották valahogy, mit csinálok, és tetszett nekik. Mindig áldás, amikor valakinek érdek nélkül, csak úgy tetszik, amit létrehozol.

Nemrég Anglia Beyoncéjának neveztek. Mit szólsz?
- Nem bánom (nevet). Fantasztikus előadó, nagyszerű hangja van, és remek dalokat ír. Az én zeném persze különböző, de amekkora önimádó vagyok, megtiszteltetésnek veszem.

A Pop Art című első lemez még nem jött ki, ugye?
- Nem.

Csak azért kérdezem, mert most letöltöttem az egészet.
-Nem mondod! Hogyan?! (Nevet)

Filemegosztók. Zavar? Végülis előbb-utóbb elkerülhetetlen lett volna, hogy kikerüljön.
- Előadóként úgy gondolom, tűrhetetlen. Nehéz jóváhagynom a letöltést. Hiába tetszik valakinek a zeném, ha nem támogat, nem lesz több album és kész. Végül a közönség bánja, még azok is, akik letöltenek.

Azt mondják, mégis ez van, és ideje átállni arra, hogy a zenészek a fellépéseikből éljenek meg.
- Igen. Azt hiszem, az ötvenes években kellene élnem. Akkoriban, ha meg akartak hallgatni, el kellett jönniük a koncertedre, a lemez pedig csak volt arra jó, hogy elcsábítsa az embereket a fellépésekre. Imádok színpadon lenni, kommunikálni a közönséggel. Ha nem tetszik nekik valami, azonnal kiderül, és keményebben kell dolgoznom.

Voltak nehéz pillanataid?
- Persze, sokszor. Ott állnak az emberek, néznek, nem tudják, ki vagy, miért vagy ott… Kemény munka meggyőzni őket, hogy tudok valamit. De valahogy mindig megoldom. Mindig látnom kell őket, ha csak az első két-három sort is, ekkor érzem, hogy áramlik az energia oda-vissza. Érezniük kell, hogy valódi ember vagyok, nem csak valami, amit magukkal vihetnek haza.

Kis klubok, vagy stadionok?
- Mindkettő. Imádom a hatalmas színpadokat, jó érzés szaladgálni fel-alá, nézni a hatalmas embertömeget, de a klubok intimitását is szeretem. A legrosszabb, amikor három-négy emberből áll a közönség. Az nagyon ijesztő (nevet).

Az albumod nagyon sokszínű, rock, pop, dub, reagge, lírikus dolgok… melyik az igazi arcod?
- Egyik sem. Illetve mindegyik. Vigyázok arra, hogy ne írjak egyértelmű, egyműfajú dalt. Ezért hallgatok minden félét. The Jams, The Clash, hiphop…

Magyarországon is van egy pár tehetség, egyelőre közönség, szerződés, vagy bármilyen lehetőség nélkül. Mit mondanál nekik?
- Hinned kell abban, amit csinálsz. Mondhatnék egy csomó dolgot, például hogy nyomulj mindenhol, láttasd magad, építs kapcsolatokat… de ez mind magától értetődik. Az igazán nehéz az, hogy hinned kell magadban, és tudnod, hogy ha tényleg jó vagy, lesz egy pont, amikor megtalálod a közönséged.

Neményi Márton