2009. augusztus 13. | Neményi Márton

Szeretet, tolerancia, fuck - galéria!

Tudom, iszonyatosan gáz, hogy zenei újságíróként (vagy mi) másnap a programfüzetből kell kinéznem, mit láttam a Szigeten, és csak azért merem ezt bevallani, mert nem érzem teljesen hibásnak magam. A fesztivál  nulladik, azaz rasszizmusellenes napjáról beszélünk, amelyet – a tavalyi magyar dalos nap tematikus verziójaként – némi rendkívül aktuális, de közhelyekkel terhelt ideológiával löttyintettek nyakon.

A koreográfia úgy nézett ki, hogy az egymással oda-vissza kollaboráló együttesek három-négy számonként váltották egymást, jó ütemben, üresjáratok nélkül, a beállások alatt pedig Novák Péter olvasta fel az ENSZ vonatkozó nyilatkozatát, változatos (a 30Y alatt tinik, az LGT alatt ötvenesek), de a teret sosem megtöltő közönség előtt. A közhelyfaktort (vö. „szeressétek egymást!”) a Hate Racism, Love Music szervezet által rögzített videobejátszásokkal oldották, a külföldi zenészek azonban ritkán merészkedtek a szokásos paneleken túlra, még az egyébként zseniális Art Brut is csak annyit tudott mondani, hogy a rasszizmus bizony gáz, és amúgy tudatlanságból fakad – tették hozzá mások.

A fellépők még ennyit sem kezdtek a témával, a már említett szeretetre való felszólításnál csak páran mondtak többet, a Kaukázus valami világtörténelmi folyamatokra hivatkozott és volt némi előre sejthető magyarkodás is Nagy Feró részéről, aki ugyan még mindig az egyik legszórakoztatóbb popzenei termékünk, egy fórumon sem tartotta szükségesnek elmesélni, hogy a cigányverésre buzdító együttesek között abszolvált Magyar Sziget-beli Beatrice-koncert után most mit keres itt.

Zeneileg sem okozott meglepetést senki: a kötelezőket hozták, nagy magyar bestof volt ez is, a Kaukázus előadta mozgalmidal-parafrázisát, a Quimby az új kislemez köré építette műsorát, és az idősebbek is azt tolták, amit biztosan mindenki ismer tőlük. Félreértés ne essék: teljesen rendben volt az egész, az LGT például egészen meghatóra sikerült.

Az estét mégis végül az angolok mentették meg háromnegyed órás őrjöngésükkel. Volt itt minden, öreg punk, rutinos beatboxer, kövér feka mc, Jarvis Cocker-kompatibilis énekes-aktivista akusztikus gitárral az oldalán (Sam Duckworth), és így tovább, nem is győztem számolni. Csak sajnos mind férfi, kivéve MPHO-t, a félvér reménységet, neki engedtek egy kemény három perces produkciót (hol itt a tolerancia?). Végigzongorázták az utóbbi három évtized angol popzenéjét, volt Clash, Stranglers, amit tudtak, skára hangszereltek, aztán egyszer csak megjelent KRSA a Pannoniából (már meg sem lepődtem), és nagyjából a koncert egyharmadát a színpadon töltötte. A rasszizmusellenes kirohanások jóval dühösebbek voltak, mint az előző kilenc órában (sok-sok fuckolás), de ugyanannyira közhelyesek, viszont a bulit rendesen megcsinálták.

A Szeparéban egyébként egész nap szeleteket osztogattak az ország tortájából az arra tévedő  sztároknak, akik közé valahogy odakeveredett Kardos-Horváth János is a Kaukázusból. A hivatalos magyar anti-establishment rocksztár kissé furán hatott a kamerák gyűrűjében országimázs-tortát majszolva („korrekt”, mondta utána), főleg úgy, hogy nemrég még feloszlásuktól volt hangos a sajtó, de hát így alakult. A világtörténelmi folyamatok, nyilván.

Neményi Márton