2008. augusztus 15. | Bankos Zsu
Éppen időben sikerült megérkezni tegnap a nagyszínpadhoz, hogy kulturált helyről nézhessük meg a Kaiser Chiefs-t, utánuk pedig Jay Kay-t és társait. Egy ideig azonban úgy éreztem teljesen feleslegesen, a hangosítás megint majdnem elvitte az egészet.
Az Everything Is Average Nowadays című dallal indítottak, de Ricky Wilsonból szinte semmit nem lehetett hallani. Megpróbáltuk mi túlüvölteni, de akkor még a közönség sem élvezte annyira a bulit. Sorra jöttek a slágerek, és az énekes a kezdeti elkeseredettség ellenére végig igyekezett fokozni a hangulatot. Megszólalt a Ruby, a Heat Dies Down, az első album nagyjai, az Everyday I Love You Less and Less és az I Predict a Riot is, szépen gyűlt a tömeg, Ricky Wilson megfuttatva a biztonsági őrök seregét, még a hangosító toronyra is felmászott, hogy onnan közölje a közönséggel, hogy ők bizony a Kaiser Chiefs zenekar. Kitettek magukért a srácok, hatalmas lendülettel és kitartással próbálták kárpótolni a nézőket a hangosítási nehézségekért, és a ráadás Oh my God-dal meg is koronázták a bulit.
A Kaiser Chiefs után senkinek nem volt kétséges hogy a Jamiroquai is fergeteges hangulatot teremt majd. Itt már esélyünk sem volt, hogy a színpad közelébe jussunk, főleg, hogy az első félóráról le is maradtunk, a hangosító torony mellett maradt már csak, akkor volt a tömeg. Persze ennek is megvolt az előnye, táncolni volt hely. Ez a koncert pedig pontosan erről szólt. A Dynamite dalai mellett elhangoztak a legnagyobb slágerek, a mellettem álló német srác pedig annyira begerjedt, hogy rögtön gyerek akart Jay Kaytől, aki szerinte a legcsodálatosabb férfi a Földön. Lehet ebben valami, bár nekem ez a zöld sapi most nem jött be. A közönség megkapott mindent, amit várt, a ráadás Deeper Underground című dalra pedig mintha a talaj is megmozdult volna a lábunk alatt. Nem volt rossz, na, a hatalmas pillanatok azért hiányoztak, de majd ma talán lesz katarzis is. Reméljük.
Bankos Zsu