2008. augusztus 13. | frontvájár
Skizofrén időutazásra mentem tegnap. Egyfelől gyerekkorom kedvenc bandáját voltam megnézni a Sziget nagyszínpadán, másfelől egy stadionnyi ördögvillázó tini között kellett úgy éreznem magam, mint egy döbbent apuka, akinek fogalma sincs róla, mitől buzdultak be a kócosok. A nyakam viszont fáj, gondolom, rázhattam a fejem, mint egy idióta.
Bevallom, kifejezetten féltem az Iron Maiden szigetes bulijától, mert végtelenül cikinek tartom a 25 évvel ezelőtti slágerekre való riszálást. A retródiszkóban is mindig az italom mellett kuporgok (egy bizonyos fogyasztási szintig), aztán három napig fikázom. Az mindenesetre gyanús előjel volt, amikor a fölöttünk lakók 16 éves fia szülőmentes szülinapi bulit tartott (igen, lehányták az erkélyünket), és egész éjjel azzal voltak elfoglalva a srácok, hogy a Smoke On The Watert meg a Paradise Cityt cserélgették. (Egészen pontosan, ha Peti betette a Purple-t, Pali két perc múlva átkattintott a winampban a Gunsra, de mielőtt Axlék beindulhattak volna, jött Peti, és kezdődött minden elölről.) Egy pontig komolyan gondolkodtam rajta, hogy gyorsan összerakok nekik egy válogatás CD-t a White Stripestól az Arctic Monkeysig, hátha tudnak kurrens jó zenére is ordítozni meg piálni, de aztán inkább a saját gyerekeim álmáért meg várható zenei ízléséért aggódtam az éjszaka hátralévő részében.
A Sziget 0. napja már a bejáratnál inkább az elsőnek tűnt, ez a 0 vagy marketing, vagy a polgármestereknek szól, a Hajógyári teljesen tele lehetett, egy órának éreztem, mire átértünk a hídon. A Sziget konkrétan elkezdődött, minden butik nyitva, minden fogyasztási cikk megvan, jönnek az automatából a tízezresek, előbb-utóbb olyan lesz a bazár, mintha Siófokon nyaralnál, csak az odor nem változik. Áporodottra loccsantott-taposott talajbűz, fűillat, emberszag, sörlehellet. Meg persze a változatos hanghordozások („kultúrközegbe jöttünk, öcsém… de ha elkezdesz verekedni a kidobókkal, én elfutok!”) és nyelvek, mindenki itt van.
A nap különlegességét leginkább a ruha teszi: 50% fölötti arányban vasszüzes fekete pólók, főleg Fear Of The Dark meg Brave New World, de azért itt-ott feltűnnek régebbiek is, nagyon sok Live After Death, persze. Van egy csomó trikó, amit tegnap vettek, amit vasalnak, ami évek óta rejtőzik a szekrényben, az igazi vasszöges karpereces, koszlott, szőrös rocker alul van reprezentálva. Narancssárga inges menedzser apuka két tíz év alatti gyerekkel viszont van bőven, istenem, én is így cipelem majd a kölykömet pár év múlva, hadd tanulja, mi a metál? De mi a garancia, hogy jóra nevelem, amikor a kedvencem az idei fellépők közül a Killers? (És van annak különös jelentősége, hogy a korai Maiden legrosszabb lemezének pont ez a címe?)
Azt tudtam előre, hogy a gyerekkoromból fognak játszani, örültem is, tekintve, hogy a Seventh Son Of A Seventh Son volt az utolsó Maiden-lemez, amit megvettem (fenét, ezt pont igen, de csak a Powerslave van meg eredetiben, a többi kazettára másolva), viszont a Rime Of The Ancient Marinerrel vettem észre az angolszász költészetet magyartanárom nagy boldogságára, és a Powerslave szövege a mai napig felsejlik, amikor épp agyonnyom a meló, nem beszélve az Aces High vagy a Run To The Hills fülbemászó refrénjéről. Hozzám hasonló megállapodott exmetálosokkal üldögélünk a VIP-ben – mennyire röhejes, bár azt kell sejtenem, Bruce Dickinson se áll sorban a sörért, ránézésre sose volt ő se rocker –, nézzük a székből Steve Harris lányának majdnemügyes próbálkozását, és mesélik, hogy a Nova Rockon milyen isten volt Johnny meg a Pistols, milyen jó, hogy ide is jönnek, de ugyanakkor szerintük az REM se dögunalom. Döntse el más, melyik a kínosabb: a „piszkos anyagiak” célzatú retróturnék meg mesterséges zenekar-életbentartások, vagy mi, akik lelkesen özönlünk, rohanunk a kezdéskor, égbe az ördögvillákat, Sir Winston szavait együtt üvöltve, aztán sikítva, mikor „Scream for me Budapest!” – visítja Dickinson (kijön ez ritmusra azzal is, hogy „Prague”?) és léggitár és headbang (de hova lett a rőzse?) és kórusban mindenki: „I’m running free yeah, I’m running free”…
Klikkelj a képre és nézd meg a galériánkat!
Ez voltam én meg az ilyenek. De nem mi voltunk többen. Az egyévesek voltak többen, akik már a Flórián téri aluljáróban is úgy üldögéltek húszan egy asztalnál az alkalomra előszedett vagy bevásárolt Maiden-pólóban, hogy ugyanezeket láttam ugyanígy, de csinosan a Soundon a Péterfy Bori előtt, aztán meg a Vámpírt kórusban dalolni, meg se születtek még, amikor a „six, six-six” volt a himnusz. De itt tombolnak, éneklik a 2 Minutes-t, tán jobban mint mi, tudják a szöveget – jesszus, ezek hallgatják a Maident otthon?! De megértem, istenek ezek tényleg, felülmúlhatatlan ez a dallamos metál, ezek a slágerek, Steve Harris basszusa ugyanúgy döng és zakatol, Nicko McBrain orra és a könnyű keze alatt dübörgő szerkó semmit sem változott, Dave Murray egyre inkább alkesz pékre hasonlít, de Adrian Smitht mintha idemásolták volna a hülye fejpántjában 1989-ből. Csak Dickinson próbál más ruhákban járni, a többiek 30 éve tapinaciban, ujjatlan trikóban, frufrusan nyomják, de ez a sísapka a meghatározhatatlan csillogó levelekkel teleaggatott gatyóval azért tán egy kicsit cink, meg folyton alkalomhoz illő jelmezt kap elő, például adekvátan brit katonának öltözik, óriási Union Jacket lobogtatva a Trooperhez (ó-ó, ó-ó, ó-ó-ó-ó-ó – egyéves vagy kétszáz, ez mindenkinek megy). A díszlet teljesen retró, egyiptomi minták, gigantikus festett vásznak, tűzijáték, lángnyelvek, előbotladozó hatalmas, világító szemű, mozgó bábuk: Eddie múmiaként belógatva, gólyalábas bábossal a Somewhere In Time fejvadászaként, és ott a nagyorrú öreg ördög, akinek a száma, ugye…
Végül, a fele táján elfáradtam, és foltokban még visszajött a mámor, meg a záró Hallowed Be Thy Name eszméletlenül feldobott, de örültem, amikor kinyomakodtunk (ősi Pecsa-hangulat volt ez a kontrollálatlan tömeg), és állhattunk csöndben kicsit megint a VIP-büfében. Hogy ez az öregség miatt van, vagy a sört nem bírom, esetleg a nyak- és hátizmaimon kéne dolgozni évközben, lehet, de az is felmerült, hogy végeredményben telítődik az ember a régi slágerekkel egy ponton, és hiába a klassz érzés, a gyerekkort idéző, kedves, ismerős dallam, meg hogy metálban ma már ilyen harmónia nincs (vagy csak én nem tudok róla, mert 1990-től kezdve négy-öt év alatt észrevétlenül átszivárogtam a Violator miatt a depesesekhez, és 95 óta csak szűrten jön át a fém, és azt is egyre nehezebben nyelem), azért ez leginkább nosztalgia, és akárhogy is, a nosztalgia alapjában véve aggastyánoknak való ciki dolog.
frontvájár