2015. június 2.
A nagyon fiatal, ám annál tehetségesebb Twentees zenekar frontemberét, Balázs Konrádot kértük meg ezúttal, hogy árulja el, melyik az öt kedvenc dala. Ezek közé egy komplett koncert is beugrott, de sebaj! A Twentees dallamos, fülbemászó slágerzenéjére pedig érdemes odafigyelni, akár a Campus Fesztiválon (július 23-án) is megnézhetitek őket élőben!
Elképesztően örülök, hogy megvalósulhat egy régi álmom. Már tinédzser-kori gitározásaim közben is arra gondoltam, hogy ha egyszer nagyobb zenész leszek, akkor nagyon szívesen osztanám meg a világgal a kedvenceimet. Nem lettem sokkal nagyobb zenész, de a zenekaromat imádom, és számomra egy mérföldkő, hogy összeállíthatom ezt a listát. Nem volt nehéz dolgom, mert az örök kedvenceknél nálam hangsúlyosabb az aktuális kattanások, ami mostanában (sajnos) inkább csak dalokra korlátozódik.
A mainstream vonal elmúlt évekbeli legnagyobb gyöngyszeme számomra. Rockzenén szocializálódott gitáros srác vagyok, de a jó popzenével is le lehet venni a lábamról. Ezen a számon képes vagyok sírva fakadni. Fantasztikusnak tartom, hogy úgy húzódik végig egy pátosz, egy hatalmas feszültség a dalon, hogy közben egy R&B/hip-hop slágernek is tökéletes, és rongyosra játsszák a rádiók. A hidegrázós zene mellett egy profin megkoreografált klip társul hozzá, ami még egy nagy lapáttal rádob az emelkedett hangulatára.
Mindig is szerettem a Maroon5-ot, a korábbi munkásságuk közelebb áll hozzám, de ez az újdonság tökéletesen betalált nálam. Önmagában az, hogy egy általában szerelemről éneklő, finomkodó zenekar egy ilyen című dalt ad ki, már szimpatikus volt. A poén az benne, hogy ez is egy csajról szól, csak közben ordítják a refrénben, hogy ez a nyár úgy fog fájni, mint egy... Ugyanúgy, mint a Sia-dal esetében, itt is telitalálat a hozzá társuló videó, ilyenkor erősödik fel bennem az az érzés, hogy mennyire fontos egy zenei produkció számára a képi megjelenés is.
A legtöbbször a Placebohoz hasonlították a zenekaromat és az énekhangomat. Sosem hallgattam őket, csak 1-2 számot ismertem tőlük, de úgy voltam vele, hogy ha már ilyen sokan hiszik azt, hogy Placebos hatásokra épül a zenénk, elmerülök a munkásságukban. Végignéztem ezt a koncertfelvételt, nagyon megfogott, és most már értem azt is, miért jut a hallgatóink eszébe itt-ott az ő zenéjük; tényleg van hasonlóság. Fogjatok szavamon, de azért szerintem mi nem fogjuk kifesteni a szemünket.
A Petőfi Rádióból ismertem meg a BABEL zenekart, már jóval a Nagy-Szín-Pad! előtt megszerettem őket. Több hónapja ez a dal a csengőhangom. Szerelmes, gyengéd, mégis hatalmas erő van benne. Eléggé közel állnak hozzám a brit indie bandák, így a jobbra-balra bólogatásra késztető dobbal kilóra vettek meg. De ennek ellenére mégis új és magyar, hogy Ady Endrét idézzem.
Körülbelül 14-15 éves koromban volt egy hosszú korszakom, amikor semmi mást nem hallgattam, csak Incubust. Sok délutánt töltöttem azzal, hogy a számaikat szedegettem le gitárra és basszusgitárra. A S.C.I.E.N.C.E. című 1997-es lemezük óta mindegyik albumukat imádtam, a fenti, 2015-ös daluk is nagyon működik nálam. Hihetetlen számomra, hogy ez a zenekar milyen sokoldalú tud lenni úgy, hogy a kezdetektől fogva a gitár adja a dalaik gerincét (igen, van egy DJ-jük is, de aki ismeri a bandát, tudja, hogy nem az övé a legfontosabb szerep). Hamarosan megyünk Bécsbe a bátyámmal megnézni őket élőben, már a gondolatba is belebizsergek!