2013. szeptember 11. | Bertoni

Piros-fehér-zöld - a Magyar Dal Napja Tatán 2. rész: Ami nem annyira volt szép

2013-ban a Magyar Dal Napja sorozatba Tata is csatlakozott: először (és remélhetőleg, nem utoljára) rendezték meg a SörömZene Fesztivált. A háromnapos mulatság varázslatos környezetben, kiváló fellépők közreműködésével zajlott, és egészen nagy közönséget mozgatott meg. A nyári fesztiválhangulat vásári forgataggal és erdei túrával megspékelt, miniatürizált verzióját élhettük át az őszi esőzések és ködök beköszönte előtt.

A három napos rendezvény második napján, szombaton inkább 15 év alattiakkal, illetve 30 év felettiekkel lehetett találkozni tóparton. Addigra beindult a körhinta, dodzsem, minden, ami a vásári környezetbe dukál, és míg a szülők a Hot Jazz Bandre és a Mississippi Beatre ringatóztak, a szemfüles lurkók a csúszdán vezethették le a feszültséget. Nem mondom, hogy maradéktalanul lenyűgözött ez a nap, de becsülendő, hogy a szervezők minden korosztályra gondoltak.

A jazz szekcióra zeneileg nem lehetett panasz, mondjuk néha kicsit egyhangúvá vált, de tény, hogy a hétvége mélypontja a Cserháti Emlékkoncertként beharangozott rettenet volt… A cél itt is nemes, de a megvalósítás alig-alig mondható sikeresnek. Rácz Katiról bevallom férfiasan, most hallottam először, de az első szám után kezdtem sejteni, hogy miért. Csak néhány momentum a koncertről: a hangerő a hangterjedelem sokszorosa, mindez irdatlanul túlhangosítva, hogy még a város túlsó felén lakók is együtt érezhessék velünk, néhol mennyire hamis az aktuális „kevéssé ismert” Cserháti-dal. Szerencsére Zsuzsa szelleme csak ritkán jelent meg dühösen hadonászva a színpad mögött – többnyire a Bangó Margit stílusát idéző művésznő saját dalai voltak terítéken megspékelve Zalatnay Cini, Fenyő Miklós, Szenes Iván és mások korszerű szerzeményeinek gyenge reprodukciójával. És amikor már megnyugodtam, hogy végre legalább nem Kati, hanem a gitáros fog énekelni, kiderült, hogy ő jottányival sincs közelebb a mikrofonhoz, mint a főnöke. Mindezek után még hálásabb voltam a Magashegyinek, hogy visszahozza a „magyar dal” és a zene fényét az egyre sötétebb éjszakába…

De egy rossz koncert kevés volt, hogy a hétvége élményeit homályba borítsa: én szerelmes lettem a városba, az emberekbe, a családias kis fesztivál hangulatába. Ha magyar dal lesz jövőre is, biztos, hogy Tatán fogom ünnepelni!

Bertoni