A mai nagyszínpados koncertfolyamot elindító Subscribe masszív, kitartó és hőálló rajongótáborral bír. A délutáni hőségben szép számban gyűltek össze a VOLTosok, hogy megénekeltessék magukat Csongor Bálint frontember által. A zenekar mindig is komoly hangsúlyt fektetett a rajongókkal való kapcsolat ápolására, és ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy Bálint sokat kommunikál a közönséggel, és szebbnél szebb jelzőkkel illeti a jelenlévőket, hanem abban is, hogy a legutóbbi kiadványaik fogyasztói szempontból az all inclusive delux kategóriába tartoznak. A Subscribe azonban nem csak adni szeret, hanem kapni-fosztogatni is: ezúttal a helyszínen összegyűlt fesztiválozók utolsó csepp energiájának kifacsarására esküdtek fel, és ennek érdekében nem átallottak egy dupla circle pitre buzdítani rajongóikat a tömeget elválasztó árok mindkét oldalán. A testszaggató ritmusok hatására a rendezői bal aktivizálódott leginkább, akkora és olyan intenzív körbe-körbe vágtázást csapott le, amelyre bármelyik fékevesztett hardcore csapat büszke lehetett volna. Minden kétséget kizáróan ez volt a koncert csúcspontja, bár az is lehet, hogy a küzdőtéren felsorakozott csajhordák a rombolás és a zúzás helyett inkább az elhangzott romantikusabb-érzelmesebb dalokra voksoltak volna. Hitükben a Hurts és a Quimby erősítette meg őket, de a szintimágus britek és kedvenc magyar zenebűvészeink színpadfoglalása előtt még a Parkway Drive csapott le a Telekom Nagyszínpadra.

 

Mint az kiderült, a Subscribe circle pitje csak bemelegítés volt a hatkor kezdődő, könyörtelen metalcore-t játszó Parkway Drive koncertjére, az ausztrálok ugyanis lépten-nyomon ilyen specifikusan küzdőtéri felszínformák kialakítására buzdították a népet. A közönségnek mindössze az első pár szám alatt volt szüksége némi ösztönzésrd, amint odaért mindenki, kezes bárányként őrültek meg Winston McCall, a frontember parancsára. Az Ausztrália legeslegszebb vidékéről, a keleti part közepén fekvő Byron Bay-ből származó zenekar időnként meghökkentő módon a hraminc fokos, langyos, soproni időre panaszkodott, pedig hát azért Ausztráliáról senkinek sem a nagykabátos zimankó ugrik be elsőre. Jia O’Connor basszeros például úgy néz ki, mint aki egész életét egy szörfdeszkán, a napsütötte hullámokon pácolódva töltötte és még tetoválószalonba se volt ideje kiugrani a partra, nem úgy, mint az énekesnek, aki nem igen sajnálta magától a tintát eddigi életpályája során. Komolyra fordítva a szót, az elsősegélyért felelős szolgálat nemcsak az énekest locsolta slaggal – aki azért ilyenkor letette a mikrofont, nehogy elektromos medúzacsípést kapjon a felszerelésüknek dzsúszt adó süllyesztett konnektoroktól  –, hanem a közönség első sorait is. Az elhivatott természetvédők hírében álló Parkway Drive bandája nem fárasztotta a fesztiválozókat propagandadumákkal, inkább hagyták, hogy a dalszövegek maguk helyett beszéljenek. Pusztán a hangfalakra kivetített, bolygónkat ábrázoló molinók emlékeztettek minket arra, hogy lenne még némi teendőnk azért, hogy unokáink számára is élhető  maradjon a Föld. A koncert vége felé a brutális, csótánytaposó zúzás egy picit visszafogottabbá vált és funkysabb témák kerültek előtérbe. Bátran állíthatjuk, hogy az ausztrálok jó hírét viszik majd a világban további útjaik során a VOLTnak, és ez kölcsönös lesz.

 

Az ausztrál metalcore után, háromnegyed nyolc magasságában egy éles váltással a Quimby lépett színpadra. Kiss Tibiék koncertjeit mindig nagyon óvatosan kell megközelíteni, mert az ember óhatatlanul is szembesül a rohanó idővel, a hamuvá vált szerelmekkel, a felnőtté válással és a növekvő súlyokkal a vállakon. A Quimby ugyanis mindezt végigkísérte, a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, és háttérzeneként, vagy az est fénypontjaként, de mindig feltette az i-re a pontot. Így tette ezt csütörtökön a VOLT Fesztiválon is, a Hurts előtt. Az utóbbi húsz év Quimby-koncertjeire való visszaemlékezés általában szangvinikus reakciót vált ki a közönségből, mindig felkavarva az ember érzelmeit, és így volt ez ezúttal is: mintha bársonykesztyűvel simogatták volna az ember szívét, mintha révbe ért volna a viharvert hajónk, de közben alig várnánk, hogy újra kifussunk, új kalandokat, ezer csodát hajszolva. A slágerparádéba szépen beillesztették legújabb számukat, a sokak által félreértett Kivándorló bluest, de a hangsúly ezúttal a fieszta-fílingen volt. Bátran kijelenthetjük, hogy Kiss Tibi továbbra is az első számú költőnk. Mit költőnk?! Trubadúrunk! Személyes hősünk, az a földre dobott félisten, aki titokban mindannyian lenni akarunk. Vagy akinek legalábbis a közvetlen közelében szeretnénk tartózkodni, amennyit csak lehet. Az extázisig fokozott pop-orgazmus kitartott az első számtól egészen a ráadásig, amelyben a Sehol se talállak és a Magam adom csendült fel, majd szépen visszavonultak, hogy helyet adjanak a Hurts-nek.

 

Theo Hutchcrafték profilját tanulmányozva a Hurts VOLTos fellépésére úgy készültünk, mint az idei fesztiválszezon legexkluzívabb társasági eseményére. Élére vasaltuk a ráncokat nemcsak elegáns öltözetünkön, hanem arcunkon is, belőttük magunkat a legjegesebb hatást keltő illatszerekkel, és eltöltöttünk pár órát egy külvilági ingerektől hermetikusan elzárt szobában, ahol a pontosan 10 ℃-ra beállított termosztátok ingerküszöbét még a hangfalakból szóló, lassított A-ha számok sem ugraszthatták ki. Mint kiderült, túlzásba vittük a felkészülést. A romantikus szintipop duó koncertje nemcsak az imidzsükkel minden tekintetben azonosulni képes popficsúrok figyelmét kötötte le maximálisan, hanem mindenkit megfogott, aki ezen az estén rájuk volt kíváncsi. Élőhangszerekkel megküldött, egyszerre elegáns, mégsem távolságtartó, intenzív és változatos live show-val nyűgözték le a közönséget, az Exile-lal indítottak, majd a Miracle rázta meg a Lővéreket, megágyazva a terepet egyik legnagyobb slágerüknek, a ridegen ünnepélyes Wonderful Life-nak. A manchesteri zenekar karizmatikus énekese, Mr. Hutchcraft leginkább az Evelyn és a Sunday című számok alatt volt elemében, tekintete végig olyan, minden erőltetettséget nélkülöző koncentrációról árulkodott, ami csak az igazán profik kiváltsága. Koncertjük legerősebb, egyben legszívszaggatóbb darabja a pózolós-lazulós (!) Sandmant követő Road és a Blind volt, az Illuminated alatt pedig stílusosan szintetikus, mobilkijelzős fénybe borult a küzdőtér. A finálé előtt még a Better Than Love keserédes hangulatára ráérezve csápolhattunk egy nagyot, végezetül a Stay-t együtt elénekelve kerültünk elérhetetlen közelségbe egymáshoz.

 

Próbáltatok már sirálycsőrrel húskonzervet nyitni? Tankkal bankot rabolni Észak-Koreában? Bőrszíjat kötni egy Pendulum-rajongó ausztrál krokodil csőrére? Esetleg bekötött szemmel négykézláb végignyomni azt a bulit, ahol az utóbbi idők leghangosabb drum'n'bass produkciójának egyik tagja az ügyeletes DJ? Ha ezeket az élményeket már rávéstétek a sírkövetekre, nem volt érdemes részt venni a Knife Party Telekom Nagyszínpados buliján. Minden más esetben viszont igen. Észveszejtően dinamikus, hangládagyilkos és romboló arénaszettel hódították meg a Lővéreket, a maximális elektro extázis totális élvezetében az sem gátolta volna meg közönségüket, ha a kortárs elektronika védőszentjei egymással harcolva kamionokat hajigáltak volna az égből. Tömegpusztító ütemekre, fergeteges kifutásokra, merész kiállásokra és a legnépszerűbb partyslágereket össze-, illetve egymásba gyúró mixekre épült a show. Tűzkávéval égettük ki csukott pillánkat, teli torokból üvöltöttük a Swedish House Mafia Save The Worldjét Alice DeeJay Do You Think You're Better Off Alone-jának hangmintáira, szétkaptuk Labirinth Last Time-ját, az Empire of the Sun Alive-ja pedig átalakult What Is Love-vá a program csúcspontján. Összességében a Knife Party ellenállhatatlan, pusztító erejű, retinaégető vizuálokkal megküldött, ultramodern elektronikus zenei expója az idei VOLT legvadabb, legkiszámíthatatlanabb és legextrémebb bulija volt.

 

(sziget.hu)