Kedves D.!

 

A Papa Roach koncertet iszonyatosan vártam, hiszen pár éve a Szigeten olyan szintű buli volt, amit nehéz lenne szavakkal körülírni. Na, Jacobyéknak most erre sikerült még egy lapáttal (ha nem kettővel) rápakolni, ugyanis nem néztem semmit, nem gondolkodtam semmin, nem foglalkoztam az égegyadta világon semmivel, csak azzal, hogy üvöltsem teli torokból az összes slágert, emellett pedig próbáljak valahogy életben maradni. Előbbi könnyebben ment, dehát Értetek mindent! Egy Papa Roach koncert egyébként soha nem arról szól, hogy tökéletes legyen a zenekar teljesítménye (pedig egyébként az volt, hibát nem lehetne találni benne) vagy hogy Jacoby hangjának minden hajlítása rendben legyen (de kitalálhatjátok: rendben volt az első ordítástól az utolsó hangkitartásig). Egy PR koncertnek egyetlen célja van: szórakoztatni. Kihozni mindenkiből az őrült állatot. Ez pedig maximálisan sikerült az amerikai négyesnek, hiszen többen voltak rajtuk, mint az először hazánkba látogató Billy Talenten (most a Hajós koncertet ne számoljuk, hiszen ott maximum 500 rajongó ha befért). A slágerek záporoztak, kiegészülve az új lemez favoritjaival, a közönség megőrült - hiszen ahogy Jacoby bevallotta: „Jacoby Shaddix vagyok és totál őrült. És Ti?" No, mi is azok voltunk. A Still Swingin’ kezdésétől a Last Resort zárásáig fogytam vagy 3 kilót, kiizzadtam 2 litert, de az utolsó pillanatig megérte! Reggel már talán kicsit meggondolatlannak tartottam ezt a kijelentésemet, ugyanis felkelni kicsit nehézkes volt a láb-, derék-, hát- és nyakfájás tükrében, de ahogy a nagysikerű közmondás tartja: „szarni bele, szól a zene!"

 

Ugyanezen elvvel az agyamban verekedtem be magamat Billy Talenten a második sorba, ami az első pár dalnál még jó döntésnek bizonyult, de aztán egy meggyes sörtől megrészegült tizenéves belevájta a könyökét a bal vesémbe és koncert végéig nem nagyon akarta onnan kivenni. Ettől függetlenül semmi nem tudta elvenni a kedvem attól, hogy életem első Billy koncertjén rongyosra üvöltsem a hangom. Slágereső itt is volt, nem tudnék olyan dalt mondani, ami hiányzott volna (mégis, a Hanging by a Thread), ráadásul ennek a négy embernek a színpadi teljesítménye simán felért Jacobyék őrültségével. Plusz azt hozzá kell tenni, hogy egyik személyes kedvencem Ian D'sa, aki a világ egyik leginnovatívabb és legkreatívabb gitárosa, tehát megtiszteltetés volt ilyen közelről, élőben látni, amit leművel. Már ezért megérte itt lenni Sopronban (vagyis ’Szopron’, ahogy Ben többször is elmondta). Apropó Ben: az ember annyira él a színpadon, hogy Jared Leto elbújhat a kisasztal alá! Többször körbefutotta a színpadot, beszélgetett a kamerákkal, beszélgetett velünk, sztorizgatott, elmesélte mennyire utálja a pálinkát (erre persze a közönség hatalmas „Pálinka-pálinka” skandálással válaszolt, amin csak nevetni tudtak a zenészek) és annyira közel engedte a zenekarhoz a rajongókat, amennyire csak lehetett. Éppen ezért, akik azt mondják, hogy a Billy Talent nem jó élőben, azoknak üzenném: ha itt lettél volna, nem így gondolnád! A Rusted from the Rain-nél meg úgy állt a szőr a hátamon, mintha lenne! Zseniális volt!

 

Üdv,

Jam

 

U.i: „What’s its name? Pálinka? I hate it! It’s come from the Devil!" (Ben, Billy Talent) - Nem Ben, nem az ördög műve, hanem a magyaroké, akiknek a gyomra, akár a gumicsizma: a vizet nem ereszti be!

 

Fotó: VOLT Fesztivál hivatalos honlap, Kálló Péter