2010. november 7.

Utolsó útjára indul a Colosseum

A Colosseum ismét, bár utoljára kelt útra: 2010-ben kerül sor a zenekar európai búcsúturnéjára. Bár élőben valószínűleg most hallhatjuk őket utoljára, új live-albumuk megjelenésére a közeli jövőben számíthatunk!

A Colosseum történetének ismerői azonban azt is tudhatják, hogy ez az a banda, amelyiknek az életében tényleg soha nem lehet azt mondani, hogy soha. Ez az a banda, amelyiket még a halál sem tudott szétválasztani: hiszen egyik alapító tagjuk, a szaxofonos Dick Heckstall-Smith 2004-ben bekövetkezett halála után a dobos Jon Hiseman felesége, Barbara Thompson állt színpadra, hogy újra teljes legyen a hangzás, s újra úgy legyen teljes a hangzás, hogy kellően beavatott legyen mindenki, aki ennek a hangzásnak a kimunkálásában részt vesz.

A banda aktuális felállásán ezen túlmenően is hagyott némi nyomot az idő múlása, de a doboknál és a billenytyűk mögött még mindig azok ülnek, akik az eredeti Colosseum-hangzás kimunkálásában egészen az ősidőktől fogva részt vettek. A Millentáris Teátrumban színpadra lépő társaság így tehát a következő lesz: Chris Farlowe (ének), Barbara Thompson (szaxofonok), Dave Greenslade (orgona, vokál), Dave "Clem" Clempson (gitár, vokál), Mark Clarke (basszusgitár, vokál), Jon Hiseman (dob, ütőhangszerek).

A banda a halált is móresre tanító túlélő tudománya már csak abban is szépen megmutatkozik, hogy a megalakulás és a feloszlás, a feloszlás és az újraegyesülés örök hullámzásában mindig partot értek, s előbb-utóbb mindig színpadra léptek. Már a megalakulásuk is hullámzónak mondható: hivatalosan ugyan a banda akkor alakult meg, amikor 1968-ban a dobos Jon Hiseman, a szaxofonos Dick Heckstall-Smith és a basszusgitáros Tony Reeves annyira összerázódtak egymással John Mayall Bare Wires című albumának stúdiómunkálatai közben, hogy utána is együtt akartak maradni, de a blues jól begyakorlott formái mellé a dzsessz és a rock motívumait is társítani akarták. A fúziós zenére való törekvés vágya hozta tehát létre a Colosseumot, s ez a vágy élteti a tagokat mostanáig is. S hogy mi ebben a megalakulásban a hullámzó? Az, hogy ha nagyon akarjuk, a kezdeteket akár még ennél is korábbra tehetjük, hiszen a zenei szakkönyvek azt is feljegyezték, hogy Hiseman, Reeves és a billentyűs Dave Greenslade Londonban már többször is együtt játszottak.

Akármekkora előélete volt is azonban a Colosseum debütálásának, annyi biztos, hogy első, 1969-ben kiadott lemezük, a Those Who Are About to Die Salute You azon kivételek közé tartozik, amikor egy album egyszerre talál utat a rajongókhoz és a kritikusokhoz is - hiszen nem egyszerűen egy addig soha nem hallott fúziós zenei élménnyel szolgáltak, hanem a lebegő, pszichedelikus hangzások addig ismert világát is jelentősen kitágították. Ezt az albumot gyors egymásutánban még négy követte, aztán egy 1971-es turnét követően (három évvel és öt albummal a hátuk mögött) az együttes feloszlott. Amire - utólag okosnak mutatkozva - akár már azt is mondhatnánk, hogy akkor tüntették fel magukat a nyilvánosság előtt úgy, mintha éppen az ideiglenes feloszlás állapotában lennének. A látszat azonban szerencsére már akkor is, s még később is sokszor csalt: ennek első jele az volt, hogy 1976-ban Hiseman új tagokkal életre hívta a Colosseum II nevű zenekart, amely ugyan továbbra is a dzsessz és a rock határán mozgott, de ennek a mozgásnak a ritmusát például egy olyan gitáros is diktálta, mint Gary Moore. A Don Airey billentyűs játékával is különösen gazdagodó hangzás eredménye lett aztán az 1976-os Strange New Flash, majd az 1977-es Electric Savage és a War Dance.

A Colosseum II azonban - minden sikere ellenére - ugyanolyan csekély időt tudhatott maga mögött, mint előde. De aztán jött egy kölni fellépés lehetősége 1994-ben, s ezzel a lehetőséggel élve a banda újra összeálljon, hogy aztán már velük is minden úgy legyen, mintha minden, ami velük történik, csakis úgy legyen, mintha a mesében lenne. Azóta van hát, hogy a Colosseumról egyre csak azt lehet mondani, hogy hol volt, hol nem volt, de közben egyre csak köszönik szépen: mert ők így is mindig jól megvannak.

Az újraegyesülések folyamatosan hullámzó korszakában, 1995-ben jutott el hozzánk a Colosseum először Magyarországra, s azóta a siker óta biztosan tudható, hogy ennek a rétegzenének nálunk is mindig megvan és meglesz a maga tábora.

A régi-új Colosseum albumai (Breads and Circuses, Tomorrow,s Blues, Nightriding) változatlanul kiforrott alkotások, s még akkor is maradandót alkotnak, ha a fúziós zene kifejezésének már nem csak ők adnak markáns értelmet a kortárs progresszív zenében. Ma már ugyanis nemcsak a fúziós zene, hanem a crossover kifejezése meghonosodott, amikor arról szokás beszélni, hogyan adnak egymásnak találkát a különböző zenei műfajok egy dallamszerkezetben, de bármi változott is, a fúziós zene dzsesszes improvizációkban leggazdagabb alakzatait még mindig a Colosseum építi fel a koncertszínpadokon.

A Millenáris Teátrumban tartandó koncertre azonban nemcsak ezért érdemes kilátogatni, hanem azért is, mert az európai búcsúturné zenei anyagát a hírek szerint egy élő album is megörökíti majd, amelyen a 2010-es budapesti improvizációk hangulata is egészen biztosan visszaköszön majd.

Colosseum
November 14. (vasárnap), 20:00
Millenáris Teátrum

Közreműködőknek:
Chris Farlowe - ének
Barbara Thompson - szaxofonok
Dave Greenslade - orgona, vokál
Dave „Clem” Clempson - gitár, vokál
Mark Clarke - basszusgitár, vokál
Jon Hiseman - dob, ütőhangszerek