2008. augusztus 18. | déka

Halotti tor, és lakodalom a Szigeten

Goran Bregovic, akiért nagyon aggódtunk – nyáron ugyanis lezuhant egy jó nagy fáról és eltört a gerince – hála’ a devlának felépült, és őrületes showt csinált. Mint mindig. Szinte már hazajár ide, ezért sokan nem tartják lényeges Sziget-programnak. Mégis, eddig talán az ő koncertjén éreztem magam a legfelszabadultabb hangulatban.

Mivel a közönség soraiból lépdelt fel a színpadra, tubása és egy másik rezese (akit sajnos nem láttam) kíséretében, még meg sem kezdődött az esemény, már ment a muzsikálás. Az első néhány pergősebb ritmusra megkezdődött a headbang, a tánc, az ugrálás, és a bodysurf.

Apropó, életemben nem láttam egy koncerten ennyi bodysurfert. Ezek, szinte egymásután érkeztek felénk, avagy távolodtak tűlünk, nemzet szerint változó odourmintát hagyva maguk után. A legnagyobb slágerek hangzottak el az első húsz percben, aztán picit tartalékoltak, ámbátor a lendület nem hagyott alább.

Egy koncertről – többek között – arról tudom, hogy rohadt jó, hogy nem veszek észre egy-egy elröppenő másfél órát. Bregovic előadásán ezt sikerült megtapasztalni, külön emelte a hangulatot, hogy egy siratóének közben kezdtek a holdfogyatkozás látható jelei mutatkozni. Ezt, a helyszínen levő franciák égi jelnek tekinthették, ugyanis az események első megszeppent észlelése után még vadabb pogoba kezdtek, feltehetőleg így alakult ki a magas bodysurf átlag is.

A koncertről sajnos negatív élményeim is vannak – ezek közül az egyik a hangosítás. Nem tudom ki tekerte fel a tuba mikrofonjának potiját, de letörném a kezét. Olyan szinten zizgett belül a fejem – konkrétan a dobhártyám, hogy az már valószínűleg halláskárosító volt, ellenben a szexi Alan Ademovic harmonikájából és hangjából, illetve a szépséges hangú énekesnőkből nem sokat hallottunk.

Ezt a zenekar tagjai is észrevették, volt, hogy egy dal közepén feladták. Ezt pótlandó, a koncert utolsó fél óráját nagyon keményen prezentálták, a –tényleg – legütősebb slágereket nyomták, nem kis sunggal. Ederlezi (melyet rengetegen nem a színpadon elhangzó makedón cigánynyelven, hanem szerbül énekeltek), Mesecina, és még sorolhatnám.

Hiányoltam az Ausenciát, de így is iszonyat volt a feeling. Durva, hogy tíz éve nyomják (legalább), és még mindig nincs hakni-íze a show-juknak.  Őszinte volt, szerető volt és szerethető. És, végre olyan lábbal távoztam a helyszínről, ahogy egy rendes koncertről kell; sárosan, véresen, félig szétszakadt cipővel. Még több ilyet!

déka