2008. augusztus 18. | Neményi Márton

Perverz egyen-pop – galéria!

Miközben a fűben ülve megharcolt kulturmissziónk keretében fogdostuk össze ismerőseinket Adam Green koncertjére, azon agyaltunk, hogy írhatnánk le két olyan szóban a hibbant amcsi zenéjét, ami belefér egy sms-be. „Perverz egyenpop” – jutottunk végül el a megoldásig, ami persze nem fedi le azt, amit a borzashajú dalszerző-énekes művel. Hogy pontosan mit művel, azzal szombat este a Wan2-sátorban szembesültünk.

Amikor először meghallottam életemben Adam Greent, azt gondoltam: megint egy zene, ami azzal hódit, hogy olyan szar, hogy az már jó. A Moldy Peaches nevű együttest maga mögött hagyva született meg a Dance With Me című slágerparódia 2002-ben, ami teljesen értelmetlen és közhelyes, néhol pedig nagyon beteg szövegével, bólogatós ütemével és fülbemászó dallamával azonnal kíváncsivá tett – meg persze az is, hogy a dal eredeti verziója tartalmazta a rocktörténelem legrosszabb gitárszólóját, persze direkt. A klipben ezen a ponton az apatikus ábrázatú srác elkezd majszolni egy franciakrémest. Rock’n roll!

Adam Green később nem direkt ciki, hanem direkt jó zenét kezdett alkotni. Megmaradt persze a műfaji sablonoknál illetve azok kiforgatásánál, csak a hangszerelés lett egyre profibb, az énekhangja egyre pontosabb és mélyebb, a szövegei pedig egyre költőibbek és betegebbek. Az ezredforduló óta öt nagylemeze tette szupersztárrá. Persze nem itthon. A koncerten magyar szót nem is hallani, a külföldiek viszont egymást taposva próbálnak jobb pozíciót szerezni a csarnoknyi sátorban. Ők már tudnak valamit.

Amikor elkezdi, rögtön látszik: ez nem az az Adam Green, akit a klipekben megszokhattunk. Sehol az alvajáró-mozgás, a kifejezéstelen arc. Ezek helyett egy leállíthatatlan, izgága, bájosan béna mozgású jóllakott (majd beszpídezett) napközist kapunk elképesztő színpadi jelenléttel és vérprofi turnézenészekkel. Az albumok műfaji sztenderdjei most egy szinte teljesen egybefüggő, gyors és hastájékon ható zeneorkánná válnak, amelyet ez a csapzott hajú, idióta pulcsis gyerek vezényel. A basszeros, gitáros, billentyűs és a dobos persze veszi a lapot, akárcsak a két kötelező fekete vokálos is. És jönnek a számok: a Nat King Cole és a Salty Candy zúz, a váltakozó ütemű Gemstones lelkesít, a Dance with Me még mindig nagyon vicces (bár ez már egy profi változat), a We’re Not Supposed To Be Lovers sablonos balladája és rafinált költészete pedig egészen meghat. A leggonoszabb dalok (The Prince’s Bed, Bible Club) kimaradnak, ahogy sok kedvencem is, de öt album nyolcvan számából nehéz kompromisszummentes másfél órát kihozni.

A második visszataps után akusztikusra vette (Jessica Simpson és egy Pete Dohertyhez képest feltűnően józanul előadott Libertines-feldolgozás, a What a waster (what a fucking waster…). Itt már biztos voltam benne, hogy nem csak az idei sziget, de az utóbbi évek Budapestjének egyik meghatározó koncertjén voltam. Kár, hogy szinte egy magyar sem látta.

Neményi Márton

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Hozzászólások

marci	2008. aug.. 19.  14:34	2
az első sorokban nem halottam magyarokat... lehet, hogy már meg sem próbáltak magyarul ismerkedni :) egyébként biztos voltak, de az is, hogy enyhén alul voltunk prezentálva.
Előzmény:   söcsö    2008. aug.. 19.  10:41

söcsö	2008. aug.. 19.  10:41	1
Az a helyzet, hogy elég sok magyar ott volt. Persze nem annyian, amennyinek tetszhetne.

Teljes fórum