2008. augusztus 17. | -nm-

Sztárparádé a Szigeten

Legyen szó new wave-es indie-ről, mutáns psychobillyről vagy gumipopról, a Sziget szombati napján mindenki hozta a formáját. A Nagyszínpadot nagy ívben elkerülve, de a kétségbeejtően unalmas R.E.M. felét mégis elkapva ismét inkább a kicsiket vettem szemügyre. És milyen jól tettem.

Úgy tűnik, Sziget-beli napjainknak stílusos, keretes szerkezetet ad az MR2 színpadja. Tehát ott kell kezdeni és ott is kell levezetni, így nagy baj nem lehet. Nem is lett: ötkor a Hangmás tökéletes felvezetése volt az egyébként popkulturálisan nagyon erős napnak. A new wave-ves szintihangokkal és némi Joy Divisionnel nyakon öntött indie (vagy fordítva?) majdnem megtöltötte közönséggel a rétet, ami kicsit igazságtalan a hasonlóan szerethető, sőt néha eredetibb (Turbo, Realistic Crew) együttesekre nézve, akik csak az éppen arra járókat és a tucatnyi állandó rajongójukat mozgatták meg, de el kell ismerni, a Hangmás tagjai tényleg nem semmi dalszerzők. Az énekes hozza Ian Curtis manírjait, még a grimaszok is a helyükön vannak, bár depressziós és epilepsziás rohamoknak szerencsére nyoma sincs.

Moloko ultra light – állapítottuk meg Roisín Murphy-ről; System of a Down ultra light – állapítottuk meg Serj Tankianról a nagyszínpad melletti kőkocsmához eljutott hangfoszlányok alapján. Javítsatok ki, ha igazságtalan vagyok, de jobbnak láttuk lelépni az A38-hoz, ahol a bíztató nevű Psycho Mutants kezdett, akiket már megdicsértünk egy hajóbeli fellépésük kapcsán. Gondoltam, hogy rosszabbak nem lesznek (bár a Szigeten bármi megtörténhet), mégis öröm volt látni, hogy a pár éve még psychobilly-ben utazó, majd a zenei világot a Quimbyével kiegészítő együttes ennyit fejlődött pár hónap alatt. Egyéni hangzás, még mindig show-számba menő, de őszinte színpadi rohangálás, a tangóharmonikás őrültebb, mint valaha, a szigorú arcú szaxofonos teljesítményét pedig a Másfélből már ismerjük. Ja, és a számok is nagyon jók.

Ezután feszengtünk fél órát R.E.M-en, félig azért, mert tartogattuk az energiánkat Adam Greenre, félig meg azért, mert Michael Stipe-ék középtempós-lötyögős felnőttrockját szinte ijesztően unalmasnak találtuk. Adam Green Wan2-színpadnál abszolvált fellépése aztán kárpótolt mindenért, de ez egy külön sztori (és külön cikk), maradjunk annyiban, hogy miután egy közeli bokorban megtaláltuk az állunkat, átszédelegtünk az MR2-höz, hogy a már említett keretes szerkezet mentéz zárjuk az estét. Zagar épp végzett dj-ként, a nyolcvanas éveket megidéző elektro-felhozatala egyébként tízpontosnak tűnt, megkockáztatom – bár tudom, istenkáromlás -, hogy jobb dj, mint zenész. A végén azért belefért a Wings of Love széttördelt változata, szerénytelen gesztus, de megérdemelte. Aztán Gumipop, a szokásosnál is jobb színvonalon, és végelgyengülés.

A tanulság: az a legjobb buli, amin nem akarsz mindenáron bulizni. És ez az egész szombati napra igaz volt.

-nm-