2008. augusztus 13. | burlesque
Az Iron Maiden egyedül vitte a hátán a Sziget-fesztivál 0. napját. Lauren Harris rövidke fellépését követően Bruce Dickinsonék vették át a terepet, és nem kegyelmeztek senkinek. Csak az a fránya hangosítás lett volna jobb!
A két koncert közti átszerelés kis túlzással annyi ideig tartott, mint Lauren Harris műsora, de hát mit csináljunk: az Iron Maiden ad a látványra is, és ez így van rendjén. A fél tízes kezdésből végül 21:00 lett, ám ennek alighanem mindenki örült. A Nagyszínpad előtti tér ekkor már teljesen tele volt, viszonylag könnyen mozogni legfeljebb a VIP-részleg közelében lehetett – de hát onnan meg mit láthat az ember?
Pontban kilenc órakor elsötétült minden, és egy rövid videóbejátszást követően már színpadon is volt a hat örökifjú rocker. A nyitószám meg is dörrent rendesen, azonban nem teljesen úgy, ahogy kellett volna. Igencsak kásásan szólt a motyó, a végig sokat bohóckodó Janick Gers kapcsán például csak találgatni lehetett, hogy mit is játszhat, mert hallani tulajdonképpen semmit sem lehetett belőle. Jobb híján a kivetítőn néztem, mely bundokon járnak az ujjai, és próbáltam elképzelni, hogy mindez miként is szólna, ha valóban szólna. Adrian Smith ritmusozása is el-eltűnt néha az éterben, ellenben Dave Murray precíz szólóit, valamint Steve Harris basszusozását egészen jól ki lehetett venni.
Lehetséges, hogy a középen állók nem érzékeltek túl sokat a hangtechnikai hiányosságokból, hiszen a közvetlenül a színpad előtt általában jól szokott szólni a cucc. A keménymag amúgy is kívülről fújta a dalokat, így a foghíjas hangzást simán pótolhatták harsány üvöltéssel – naná, hogy kórusban. Jó néhány merészebb (és ittasabb) fanatikus arra is vállalkozott, hogy bemászik a fotósoknak fenntartott árokba. Ennek természetesen az lett a vége, hogy a marcona biztonságiaknak szinte másodpercenként kellett kipenderíteniük valakit onnan.
Ami a műsort illeti, a Maiden azt hozta, amit várni lehetett: volt itt ’The Number Of The Beast’ és ’Can I Play With Madness’ (ha jól emlékszem, egymás után!), és persze a többi örökzöldet is elnyomták az öregek, amelyeket minden metálos ismer, így felesleges is felsorolni őket.
A díszlet is egész pofásra sikeredett. A ’Powerslave’ album jól ismert egyiptomi borítójának felnagyított mása előtt ugráltak és futkostak Harrisék, különösen Bruce Dickinson, aki természetesen brit zászlóját sem hagyta otthon: bőszen lobogtatta a szélrózsa minden irányába. Az énekes a nóták között hol a publikumot éltette, hol pedig az MTV-t és a valóságshow-kat oltotta, a számok alatt pedig igyekezett odafurakodni a négy húrszaggató közé. Szegény Nicko McBrain dobosból ilyenkor semmit sem lehetett látni, szilárd alapot biztosító dobolásával azonban jelezte: nagyon is jelen van.
Összességében egész jó kis koncert volt, nagy kár, hogy a hangzás nem volt olyan minőségű, mint a zenészek hangszeres játéka. Harriséknek minden bizonnyal ez is csak egy buli volt a sok közül, ennek ellenére vérprofi produkciót nyújtottak. Minden ifjú és öreg rocker kitombolhatta magát, és tulajdonképpen ez volt a lényeg, nem?
burlesque