2018. október 8.
Csütörtökön a Dürer Kertben a Chelsea Grin, az Oceano, a Kublai Khan és az Enterprise Earth legénysége bizonyította, hogy a deathcore koránt sincs kihalófélben. A műfaj és szerelmesei élnek és virulnak, és amíg ilyen bandák a hírmondók, ne is csodálkozzunk, hogy majdnem tele is tömték a Dürert!
A bejutással szerencsére nem volt gond (ez kezd a hely kellemes szokásává válni), nem úgy a forgalommal és hatalmas dugókkal Pest belvárosában, úgyhogy igencsak iparkodnom kellett, hogy elérjem a nyitóbandát. Ez pedig nagyon is hálás döntésnek bizonyult, ugyanis a fiatal amerikai banda egészen kiváló nyitányt kanyarított a nagyterem színpadára. Ők voltak az egyike a négy bandának, akik nem csak a mélyebb három húrt használták a gitáron, hanem kiváló dallamokat és szólókat is szállított nekünk BJ Sampson, ez pedig egy remek meglepetés volt megacélozott, döngölésre felkészült hallójárataimnak. Természetesen nem kell félni, az Enterprise Earth ízig-vérig deathcore volt, a hét húr kellően megdolgozta a hasfalunkat, és amikor Dan a színpadra lépett és megszólalt, mindenki elolvadt. Nekem kicsit Whitechapel érzésem volt, ugyanis mikor Phil Bozeman a Mitch Luckert búcsúztató SS-tribute koncerten elnyomta az Unanswered-öt, akkor volt hasonló érzésem. Egy vékony ember sátáni hanggal. Jah, igen, meg Mitch-nél is, ha már így szóba jött… Szóval egy szó, mint száz, a nyitány király volt, csak azokból a dalzáró downtempós breakekből kéne visszavenni, mert minden tétel végén egy kicsit uncsi.
A Kublai Khan nekem sosem volt a favoritom, ugyanis ez a stonercore (hivatalosan texas metalcore), vagy mi a szösz, amit nyomnak, egyáltalán nem fogott meg soha. Kijöttek, eljátszották a dalokat (amik feltűnően nagyon rövidek voltak a többiekhez képest), nem is voltak annyira egyben, mint a többi banda, ráadásul a gitárok is csak döngöltek, mindenféle dallam vagy szóló nélkül. Egyedül Isaac Lamb dobost emelném ki, aki a sok ritmusváltás ellenére is egészen pontosan hozott mindent, holott körülbelül négyütemenként változott a dalok ritmusa, intenzitása. Talán ennek is köszönhető egy kicsit, hogy nem volt egy egységes húzása az egésznek és a végére már talán kicsit unatkoztam is. Pedig az utolsó dalban Nolan Ashley végre egy kis dallamot is hozott, de olyan rövid ideig, hogy szinte említésre sem volt méltó. Mindenesetre én a kisebbséget képviseltem láthatóan a nézeteimmel, mert a közönség egyöntetűen élvezte a texasi csupaszív arcok tuskócore-ját.
Az Oceano minden várakozással ellentétben a kiírt időpont előtt kezdte meg a döngölést, ami annyira meglepett, hogy még a büfésorból kellett végighallgatnom az első másfél dalt. Aztán végre visszatértem a kis helyemre a hangosítókordon elé és nem hittem el, hogy csak én hallom ki, hogy a lábdob olyan szinten túl van tolva, hogy csak a cuppogást hallani, minden más mintha nem is lett volna. Tény, Matt Kohanowski elképesztőt művelt a cájgon, de sokkal jobban élveztem volna, ha nem csak látom, amit művel a kezeivel, hanem hallom is, ugyanis a blastok és ghostok olyan szinten vesztek el, hogy kicsit ki is herélte az egész hangzást. Pedig Adam Warren hozta a zsenialitását és mikor szívhez szólóan buzdított mindenkit, hogy zenéljünk és higgyünk benne, mert ő hisz bennünk, akkor majdnem el is érzékenyültünk. Csak éppen akkor súgta a fülembe egy műértő cimborám, hogy „Te, az énekes néger?”, hogy onnantól csak arra tudtam koncentrálni, nehogy kiköpjem az italom. Így félóra muzsikálás után ez elég konkrét lökést adott a komfortérzetemnek. De visszatérve a zenére: az Oceano szintén azon zenekarok közé tartozik, akik inkább a döngölést preferálják és a három vékonyabb húrt itt is le lehetett volna szedni a gitárról, de ezzel együtt is rutinból lehozták a bulit, csak a hangosításért kár...
A végére már számítottam rá, hogy a Chelsea Grin is kicsit előbb fog kezdeni (iszonyatos logikáról téve tanúbizonyságot), és nem is csalódtam, ugyanis majdnem 10 perccel hamarabb kezdtek Tom Barberék a kiírtnál. Itt már szavam nem lehetett a hangosításra, minden úgy szólt, ahogy annak kellett, és aminek végtelenül tudtam örülni, hogy szinte a komplett új lemezt végignyomták, faltól falig. Aztán levonultak a színpadról és látszott az embereken a kétségbeesés, hogy „úristen, mi van a májdemnésönnel? Gyorsan vanmórszong!” De aztán lannak bizonyult az aggódás, hiszen a srácok visszajöttek és lenyomtak még vagy 4-5 klasszikust, amitől a rajongók szíve megnyugodott, a fáradtabbak pedig kicsit azt érezhették, hogy túl lett nyújtva a koncert. Én az utóbbiak közé tartoztam, ugyanis a negyedik banda végén már valljuk be, a fülünkön folyik ki az agyunk. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a Chelsea Grin simán viszi az est legjobbja díjat, Tom Barber remek igazolás volt (még ebben az állapotában is…), Stephen a gitáron csodát tud művelni (csak ne lenne ennyire Felgam-leszarom feje), Pablo Viveros vokálozása dobolás közben pedig eszméletlen élmény. Plusz végre megbizonyosodhattam róla, hogy az Eternal Nightmare élőben is üt. Köszi!
Jam