3429 zenekar 12480 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Koncertbeszámoló

2018. október 8.

Deathcore ünnep volt a Düreres Chelsea Grin

Copyright:

Csütörtökön a Dürer Kertben a Chelsea Grin, az Oceano, a Kublai Khan és az Enterprise Earth legénysége bizonyította, hogy a deathcore koránt sincs kihalófélben. A műfaj és szerelmesei élnek és virulnak, és amíg ilyen bandák a hírmondók, ne is csodálkozzunk, hogy majdnem tele is tömték a Dürert!

A bejutással szerencsére nem volt gond (ez kezd a hely kellemes szokásává válni), nem úgy a forgalommal és hatalmas dugókkal Pest belvárosában, úgyhogy igencsak iparkodnom kellett, hogy elérjem a nyitóbandát. Ez pedig nagyon is hálás döntésnek bizonyult, ugyanis a fiatal amerikai banda egészen kiváló nyitányt kanyarított a nagyterem színpadára. Ők voltak az egyike a négy bandának, akik nem csak a mélyebb három húrt használták a gitáron, hanem kiváló dallamokat és szólókat is szállított nekünk BJ Sampson, ez pedig egy remek meglepetés volt megacélozott, döngölésre felkészült hallójárataimnak. Természetesen nem kell félni, az Enterprise Earth ízig-vérig deathcore volt, a hét húr kellően megdolgozta a hasfalunkat, és amikor Dan a színpadra lépett és megszólalt, mindenki elolvadt. Nekem kicsit Whitechapel érzésem volt, ugyanis mikor Phil Bozeman a Mitch Luckert búcsúztató SS-tribute koncerten elnyomta az Unanswered-öt, akkor volt hasonló érzésem. Egy vékony ember sátáni hanggal. Jah, igen, meg Mitch-nél is, ha már így szóba jött… Szóval egy szó, mint száz, a nyitány király volt, csak azokból a dalzáró downtempós breakekből kéne visszavenni, mert minden tétel végén egy kicsit uncsi.

A Kublai Khan nekem sosem volt a favoritom, ugyanis ez a stonercore (hivatalosan texas metalcore), vagy mi a szösz, amit nyomnak, egyáltalán nem fogott meg soha. Kijöttek, eljátszották a dalokat (amik feltűnően nagyon rövidek voltak a többiekhez képest), nem is voltak annyira egyben, mint a többi banda, ráadásul a gitárok is csak döngöltek, mindenféle dallam vagy szóló nélkül. Egyedül Isaac Lamb dobost emelném ki, aki a sok ritmusváltás ellenére is egészen pontosan hozott mindent, holott körülbelül négyütemenként változott a dalok ritmusa, intenzitása. Talán ennek is köszönhető egy kicsit, hogy nem volt egy egységes húzása az egésznek és a végére már talán kicsit unatkoztam is. Pedig az utolsó dalban Nolan Ashley végre egy kis dallamot is hozott, de olyan rövid ideig, hogy szinte említésre sem volt méltó. Mindenesetre én a kisebbséget képviseltem láthatóan a nézeteimmel, mert a közönség egyöntetűen élvezte a texasi csupaszív arcok tuskócore-ját.

Az Oceano minden várakozással ellentétben a kiírt időpont előtt kezdte meg a döngölést, ami annyira meglepett, hogy még a büfésorból kellett végighallgatnom az első másfél dalt. Aztán végre visszatértem a kis helyemre a hangosítókordon elé és nem hittem el, hogy csak én hallom ki, hogy a lábdob olyan szinten túl van tolva, hogy csak a cuppogást hallani, minden más mintha nem is lett volna. Tény, Matt Kohanowski elképesztőt művelt a cájgon, de sokkal jobban élveztem volna, ha nem csak látom, amit művel a kezeivel, hanem hallom is, ugyanis a blastok és ghostok olyan szinten vesztek el, hogy kicsit ki is herélte az egész hangzást. Pedig Adam Warren hozta a zsenialitását és mikor szívhez szólóan buzdított mindenkit, hogy zenéljünk és higgyünk benne, mert ő hisz bennünk, akkor majdnem el is érzékenyültünk. Csak éppen akkor súgta a fülembe egy műértő cimborám, hogy „Te, az énekes néger?”, hogy onnantól csak arra tudtam koncentrálni, nehogy kiköpjem az italom. Így félóra muzsikálás után ez elég konkrét lökést adott a komfortérzetemnek. De visszatérve a zenére: az Oceano szintén azon zenekarok közé tartozik, akik inkább a döngölést preferálják és a három vékonyabb húrt itt is le lehetett volna szedni a gitárról, de ezzel együtt is rutinból lehozták a bulit, csak a hangosításért kár...

A végére már számítottam rá, hogy a Chelsea Grin is kicsit előbb fog kezdeni (iszonyatos logikáról téve tanúbizonyságot), és nem is csalódtam, ugyanis majdnem 10 perccel hamarabb kezdtek Tom Barberék a kiírtnál. Itt már szavam nem lehetett a hangosításra, minden úgy szólt, ahogy annak kellett, és aminek végtelenül tudtam örülni, hogy szinte a komplett új lemezt végignyomták, faltól falig. Aztán levonultak a színpadról és látszott az embereken a kétségbeesés, hogy „úristen, mi van a májdemnésönnel? Gyorsan vanmórszong!” De aztán lannak bizonyult az aggódás, hiszen a srácok visszajöttek és lenyomtak még vagy 4-5 klasszikust, amitől a rajongók szíve megnyugodott, a fáradtabbak pedig kicsit azt érezhették, hogy túl lett nyújtva a koncert. Én az utóbbiak közé tartoztam, ugyanis a negyedik banda végén már valljuk be, a fülünkön folyik ki az agyunk. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a Chelsea Grin simán viszi az est legjobbja díjat, Tom Barber remek igazolás volt (még ebben az állapotában is…), Stephen a gitáron csodát tud művelni (csak ne lenne ennyire Felgam-leszarom feje), Pablo Viveros vokálozása dobolás közben pedig eszméletlen élmény. Plusz végre megbizonyosodhattam róla, hogy az Eternal Nightmare élőben is üt. Köszi!

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. november 5.

Idén is telepakolta a Dürert az Our Last Night

2018. november 3-án, azaz szombaton az Our Last Night ismét becsengetett a Dürer Kertbe, és az évente ismételt szeánszok szokásával aggatták ki a szervezők a megtelt táblát a nagyterem kilincsére (miközben a többi két terem is full gőzzel pörgött). A Wentworth fivérek pedig képtelenek hibázni, és ezt nemcsak én mondom, hanem az a több száz nedves tinilány is, akiknek a sikításától még mindig cseng a fülem. Tovább

2018. július 5.

A PVRIS megringatta a Hajót

Hétfő este a Lynn Gunn vezette massachusettsi poptrió elhozta hozzánk legutóbbi lemezének (All We Know Of Heaven, All We Need Of Hell, 2017) bemutatóturnéját, mi pedig extázisban ugráltunk és énekeltünk egy órán keresztül. A meglepetésvendégként előrántott The Contortionist pedig csak hab volt azon a bizonyos tortán. Tovább

2018. július 4.

Tömeg a nyomor, avagy a 6. Tatabányai Sörfesztivál dióhéjban

Hatodik alkalommal rendezte meg a panelprolik örömünnepét a TatabányaPont, amikor is bárki kihajol az ablakán, beözönlik a zene és a fesztiválhangulat. Nem csoda tehát, hogy a rendezvény évről évre növekszik, hiszen az átlagember kedvében jár a szervezőgárda és mindig a kanapé elé (jelenesetben alá) hozza a legnagyobb hazai sztárfellépőket, meg a sört. A sör az nagyon fontos! Tovább

2018. július 4.

Teltházas volt a Jinjer buli a Dürerben!

Megérte elkanyarodnia kis hazánkba az ukrán csajfrontos metalcore brigádnak, hiszen tegnap este egy teltházas, fülledt, pörgős, mégis családias hangvételű bulit hoztak össze Tatiana-ék. A bemelegítésről a szintén ukrán Sinoptik, valamint hazai frontról a Lost Continent, a The Tumor Called Marla és a Nova Prospect gondoskodott.
  Tovább

2018. július 3.

Keddi metalcore-est a Dürerből

A hiátus után visszatért Underoath végre megejtette első magyarországi koncertjét, amelyhez vígan asszisztált Japán metalcore-állócsillaga, a Crossfaith. Hangerőből és breakdownokból nem volt hiány, mint ahogy a slágerek is záporesőként hullottak a fejünkre. Két metalcore csapattól mi egyebet kívánhatnánk egy szép kedd estére? Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky