3427 zenekar 12454 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Sziget 2015

2015. augusztus 16. | Halmi Annamária

Égből pottyant mese: Kasabian a Szigeten

Copyright:

Azon szerencsések közé tartozom, akik rögtön az első Szigetes élményük során valami életre szólóval gazdagodnak – előzetesen csak remélni mertem, hogy így lesz, nehogy úgy járjak, mint az előző nagy fesztivállátogatásom alkalmával. Figyelem: bevallottan elfogult beszámoló.

A tavalyi esztendőben volt szerencsém életemben először egy igazán nagy zenekar koncertjéhez: talán néhányan olvasták a 2014-es beszámolómat a VOLT-on töltött napomról és az Arctic Monkeys fellépéséről – ami, bár ezt az akkori énem nem ismerte még fel teljesen, a mostani tapasztalatokhoz képest maga volt a pokol, de erre még visszatérünk.

2015-öt írunk – sosem felejtem el, először akkor szerettem volna kijönni a Szigetre, amikor 2002-ben(!) a The Cure volt az egyik húzónév; rettenetesen vágytam arra, hogy Robert Smithék utánozhatatlan melankóliáját élőben megtapasztalhassam, na meg a 13 éves önmagam nyakig volt a hasonló hangulatú zenékben. Akkor ez nyilván nem jöhetett még létre, és bár akadt pár év, amikor nem bántam volna, ha részt veszek a fesztiválon, valahogy lemondtam erről a lehetőségről. Mozgáskorlátozottságomnak nyilván nagy szerepe volt ebben, nem egyszerű ezekkel az adottságokkal nekivágni egy ilyen kihívásnak.



Miután tavaly egy darabban hazaértem a VOLT-ról (amit egyébként a mai napig nehéz elhinni az iszonyatos tömeg és tülekedés miatt), már optimistábban viszonyulok az ilyesmihez, de sokáig nem gondoltam arra, hogy augusztusban a Hajógyári porát fogom rúgni. Mígnem aztán április elején érkezett a bejelentés, hogy a Kasabian is az idei év nagy dobásai közé tartozik – innentől pedig nem voltak kérdések. A zenekarhoz fűződő igen erős érzéseim tavaly mélyültek el igazán, a legújabb lemez, a 48:13 megjelenését követően, olyannyira, hogy mind az öt albumukat körbe-körbe hallgattam, és a fizikai formátumok megvásárlásán sem igen hezitáltam (pedig a birtokomban lévő eredeti lemezek száma a húszat sem éri el, bevallom töredelmesen). Olyan intenzív hatást gyakoroltak rám, amilyet rajtuk kívül csak két előadónak sikerült valaha: az egyik a Depeche Mode, a másik Bob Dylan. Nem akármilyen névsor.

Ezek után el lehet képzelni, hogy milyen hangulatban és elvárásokkal számoltam vissza a napokat 14-éig, még akkor is, ha az elvárásaimat szándékosan igyekeztem a lehető legkisebb fokozaton tartani. Pontosan tudva, hogy ez az négy (turnétagokkal plusz három) zenész mire képes a színpadon, és mennyire elképesztő formában vannak 2014 második fele óta (új lemez, Glastonbury zárókoncert 100 000 ember előtt, koncert a szülővárosban 70 000 ember előtt), nagyon óvakodtam abból, hogy túlságosan beleéljem magam olyasmibe, amit nem kaphatok meg. De mintha ezt valaki, valahol előre látta volna.



A 2014-es soproni élményekhez képest az emberek segítőkészsége, hozzáállása és odafigyelése mintha az ellentettjébe fordult volna: szívmelengető volt látni, hogy szinte akárki jött velünk szembe, felajánlotta a segítségét, a bal első szektor legelső sorába például kizárt, hogy bejutottunk volna egy görög úriember asszisztálása nélkül. Hasonlóan kedvesek voltak az ott állomásozó Marina and the Diamonds rajongók, akik szó nélkül engedtek maguk közé. Ez az előzékenység a Kasabian fellépése alatt sem változott: nem hogy tolakodás, lökdösődés nem történt, mindvégig szellős helyen, nyugodtan és kényelmesen tudtam végigtáncolni-éljenezni azt a fantasztikus másfél órát. Hangsúlyozom, egy többtízezres tömeg első sorában, majdnem az emberáradat közepén. Mindezt úgy, hogy szinte rettegtem a 2014-es, borzasztó élmények megismétlődésétől.

Soha nem voltam az a rajongó típus, de nehéz leírni azt az érzést, amikor meglátod a kedvenc bandád molinóját előtted, tudva, hogy mindjárt kezdődik, amire titokban egy éve vártál. Hogy amit eddig annyiszor láttál a monitor előtt ülve, most előtted is lejátszódik. És ekkor kezdtem elhinni, hogy sikerült, tényleg itt vagyok: riasztó mennyiségű ember között szinte a lehető legközelebb a színpadhoz, mindent látva, amit itt látni kell. Aztán amikor felhangzottak az intro első zörejei, tudtam, hogy ideje megkapaszkodni a korlátban, mert valami olyat fogok átélni, amit remélhetőleg nem felejtek el.



Nem igazán törődtek a bemelegítéssel, az első dal rögtön a fej- és veseszaggató Bumblebeee volt, mint ahogy az utóbbi időben lenni szokott. Az elmúlt néhány hónapban bejáratott dallistán egyébként Sergioék nem igazán változtattak, de ez korántsem panasz. Ezt nem csak mint elkötelezett Kasabian-hívő állítom: a szett annyira biztosan és ügyesen van összeállítva, hogy tényleg mindenkit elkaphasson az az erő és attitűd, ami a Kasabianből sugárzik. Ők még régivágású rocksztárok: karakterek, egyéniségek, de hagyják, hogy a zenéjük beszéljen helyettük. Átvitt értelemben persze, mert a dalok között azért volt átvezetés: míg az énekes Tom Meighan a számok alatt próbálta magának megnyerni a közönséget, Sergio Pizzorno inkább a szünetekben volt aktív – bár ez csak félig igaz, mert nála nem igazán van aktivitás nélküli pillanat.



Azért is nagyon szerethető csapatról van szó, mert ha az ember megnéz 2-3 percet bármelyik interjújukból (ezt nem csak a rajongók tehetik meg, hanem bármely zenebarát vagy szakmabeli), látszik, hogy semmiféle allűrről, pózról nem beszélhetünk, sőt kifejezetten szimpatikus, vicces figurák. A 48:13 is a velük szembeni elvárások lesöpréséből fogant, annak apropóján, hogy olyan zenét készítenek, amilyet csak akarnak, úgyis a saját szigoruk és hallgatóságuk képviseli a mércét, nem pedig a kritikusok. A színpadon is pontosan ezt nyújtják: látszik, hogy nem akarnak szerepeket felvenni, csak egyszerűen egy jót zenélni és szórakozni. A turné nagyon, nagyon sokadik állomásán is olyan lelkesen és sallangmentesen vitték végig a csupa slágerből vagy egyszerűen csak piszok jó dalból álló koncertet, amennyire csak lehetséges.



Megvolt az összes közönségkedvenc: Shoot the Runner, Club Foot, Fire, Vlad the Impaler, Empire, LSF és társaik, amelyek közé gond nélkül építették be az újabb dalok közül az igazán erőseket (eez-eh, Treat, Stevie, Bumblebeee). Mondhatni, hogy a kötelező műsort hozták, ez azonban bántó lenne, hiszen egyáltalán nem olyan volt az egész, mint valami muszájból elvégzett feladat: Sergio szokás szerint elképesztően energikus és vicces volt, Tomról néha nehéz volt eldönteni hogy fáradt vagy érzelmes-e, aztán egyik pillanatról a másikról robbant nála a bomba, és igyekezett minden gesztusával a közönségének adni. Voltak kiemelkedő pillanatok, mint a Stevie végén acapella elénekelt refrén, Sergio magánszáma a kifutón a Treat alatt, vagy a Fire-ben az eredeti szöveg helyett mantrázott „Let’s go fucking mental” (kb. „kurvára őrüljünk meg”). Az LSF utáni közös énekelgetés már csak a cseresznye volt a torta és a hab tetején, a meghajlásnál pedig láttuk az addig háttérbe vonuló tagokat: Tim Carteren, Ian Matthewson és Chris Edwardson is jól látszott, hogy nagyon élvezték ezt a kis budapesti kiruccanást. A két főszereplő reakcióiból pedig mindvégig lehetett látni, hogy elemükben vannak, hogy ezt szeretik csinálni, és ez az, amire a közönség is vevő volt. Hogy igazán príma, masszív élő rockzenét kapjon olyan zenészektől, akiken látszik hogy élvezik és értékelik a törődést és a figyelmet: most is látható volt, hogy nagyon is hálásan távoztak a Sziget nagyszínpadáról. Meighan úrtól ráadásul egy „love ya”-t is kaptunk, ami azért nem hangzik el minden fellépés után.



A magam részéről életem legpozitívabb élményével távoztam, amit már senki nem vehet el tőlem. Közben is elgondolkoztam az események valódiságán, de visszagondolva méginkább úgy érzem: egy egészen szürreális, mesteri égből pottyant mesének lehettem a szereplője (vagy inkább a tanúja).

Fotók: Sziget Fesztivál, SpazioRock

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2015. augusztus 17.

Sziget: több mint 430 ezren voltak

A zárónapi pontos adatok még hiányoznak, az azonban biztos, hogy több mint 430 ezren látogattak ki az idei Sziget fesztiválra. Gerendai Károly főszervező az MTI-nek vasárnap este elmondta: újabb rekord született, és a végső szám akár a 440 ezret is elérheti. Tovább

2015. augusztus 17.

Igazi ír őrület, és ír tömegnyomor

Idén legjobban a Dropkick Murhpys koncertjét vártam, főleg, hogy tavaly nem tudtam elmenni a Parkba. Igazából csak ezért mentem a Szigetre, a többi ráadás volt. s bár a szervezők mindent elkövettek, hogy vacak legyen a buli, a Massachusettsi bandának sikerült egy önfeledt bulit összehoznia. Tovább

2015. augusztus 17.

Nagy nap, főleg Avicii nélkül

Ha már kimentem a Szigetre egy napra körbejártam az egészet, megnéztem jó pár koncertet, és ittam a külföldiekkel, ahogy azt illik. Remek koncertek voltak egész nap, nem is értem, hogy miért csak Avicii-re jött mindenki (akkor írta ki a telóm, hogy teltház van, amikor kezdődött a performance). Tovább

2015. augusztus 17.

Sziget: Faág ölt meg egy fiatal német férfit

Faág esett egy, a Sziget Fesztivál zárása után tiltott helyen sátrazó fiatal német férfire, aki sajnálatos módon a helyszínen életét vesztette - adott tájékoztatáést a Sziget sajtófőnöke hétfőn délelőtt. Tovább

2015. augusztus 17.

Szerelem a Szigeten

Bevallom sose vonzott annyira a Sziget. Túl nagy, tömeg, plusz Budapesten van, így haza is tudok egyből menni, pedig szeretek sátrazni. Viszont idén egy napra csak lementem, ha már pár kedvencem is megette ezt pénteken. A Voltos cikkeimet visszaolvasva úgy gondoltam, hogy kicsit kemény voltam a Sziget Grouppal, így a terv az volt, hogy kedves cikkeket írok most. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky