2015. augusztus 15. | Bea

A lagymatag 50 árnyalata – Sziget, csütörtök

A csütörtöki Szigetre kiérve először a szürke ötven árnyalata fogadott. Ellie Goulding – és aznapi fellépőtársai - úgy látszik, nem vonzott már annyi rajongót a fesztiválra, mint mondjuk egy mínusz egyedik nap, a maga Robbie Williams-ével. Persze lehet, hogy csak simán kifáradt a partinép a több napos intenzív szórakozás után, de szinte alig lézengtek a szigeten, legalábbis a többi napokhoz viszonyítva. Így pedig nagyon szembetűnővé vált, milyen tömör, óriási, szürke porfelhőben ül az egész Sziget. És ezen sem az nem segített, hogy beljebb igyekezve előkerültek a színes karakterek, nagy bulis arcok, tarka fesztiválozók, sem a kedves, bájos, de közepes, andalgós koncertet adó világsztár, Ellie Goulding.

A film főcímdalát mondjuk én nagyon megszerettem az utóbbi időben. Aztán véletlenül úgy alakult, hogy anyukámmal és a barátommal hármasban néztük meg a Szürke ötven árnyalatát – tényleg közel sem volt olyan izgi, mint amilyennek ígérkezett, úgyhogy egyáltalán nem bántam a furcsa spontán mozizást. A barátom konkrétan elaludt rajta. Gondoltam, a betétdala élőben, na az jobb lesz. Hát, nem mintha bánnám, hogy kimentem a Szigetre, de inkább a vodkán és a társaságon, semmint az énekesnőn múlt, hogy ne merültem volna álomba…

Egészen ütősen indított Ellie, csütörtök este, nagyjából pontos kezdéssel: az Outside című számával szépen odacsődítette a hét második felére megfáradt és belassult közönséget. De aztán azt az ívet, amit az első dal nagyjából elindított, nem tartotta tovább a koncert sajnos. Tingli-tangli, kellemes de azért középszerű számok jöttek és mentek, amik viszont kevesek voltak ahhoz, hogy éber és lelkes maradjon a nép. Persze lehet, hogy csak túlságosan outsider maradtam, és azért nem tudtam beleélni magam a bulijába. De nem jött a késztetés sehogy se, hogy a sűrűjébe belemenjek. Már ha volt igazán lelkes sűrűje!

Próbáltam felmérni, hogy csak szubjektív véleményem-e, hogy ez a party nem az igazi. Úgy láttam, valószínűleg csak a nemi identitászavarosak, illetve a fiatal tinilányok lehettek más véleményen, lelkesedésfaktoruk alapján legalábbis mindenképp. Úgyhogy bevallom, a koncert második feléről tovább is álltunk, valami pörgősebb szigetrészleg után kutatva.

Aztán az utolsó számra visszasiettem, így volt szerencsém a Love Me Like You Do című szám utolsó refrénjéhez, amit már nem is maga Ellie, hanem a közönség énekelt. Nem tudom, hogy csak elfáradt a művésznő, vagy ennyire örült, hogy végre mozgósíthatónak mutatkozott a hallgatósága. Mindenesetre addigra egész jó lett a hangulat. Úgyhogy végülis rendben, ahogy a dal is előírja, úgy szeretem, ahogy szeretem Ellie-t: tombolni, azt nem fogok rá, de üldögéléshez, magazin olvasgatáshoz háttérzenének teljesen jó lesz ezentúl is.

Bea

Fotók: Hölvényi Kristóf, Mudra László