2015. július 30. | Halmi Annamária

SZIGET-KISOKOS: KASABIAN

Ebben a sorozatunkban, mint a cím is jelöli, az idei Sziget általunk legjelentősebbnek vagy legérdekesebbnek vélt fellépőiről olvashattuk. Elsőként a fesztivál egyik fő-headlinerét mutatjuk be: felidézzük a Kasabian történetét, és azt is eláruljuk nektek, melyik dalokból érdemes felkészülni!

A leicesteri kvartett története egészen a kilencvenes évekre nyúlik vissza – a három alapítótag ugyanis (Tom Meighan, Serge Pizzorno, Chris Edwards) középiskolai jóbarátok voltak - később csatlakozott hozzájuk gitáron Chris Karloff. 1997-ben kezdtek el hivatalosan is együtt zenélni, akkor még Saracuse néven, egy kicsit később kötelezték el magukat a Linda Kasabiantól kölcsönzött nevet.

Az első lemezük 2004-ben jelent meg, amelyet a világtól elvonulva, egy rutlandi farmon írtak és rögzítettek. Szinte különösebb átmenet nélkül lettek világszerte elismertek, 2005-ben már a legendás Glastonbury második legnagyobb színpadán játszottak főműsoridőben. Ekkoriban vált állandó dobosukká Ian Matthews is, akit több ideiglenes beugró közül választottak ki végül.

A banda nevét viselő debütlemez lefektette a Kasabian-hangzás alapjait: klasszikus rock elektronikával keverve, feszes beatek, hip-hopos utánérzések. Első kislemezük, a Club Foot még nem robbant be igazán (aminek a klipjét egyébként Magyarországon forgatták), a második, az L.S.F. (Lost Souls Forever) viszont azóta is szinte a zenekar himnuszának számít. A bemutatkozó album megjelenése után nem sokkal Japánban és New Yorkban is turnéztak, mindenütt zajos siker fogadta őket.



Két éven belül megjelent a második lemez, az Empire, amelyet már befutott zenekarként jelentettek meg. A karakteres, saját hangzásvilág maradt, azonban a korong dalai jobban elmozdultak a pszichedélia irányába. Az olyan slágerek, mint a címadó Empire vagy a Shoot the Runner mindmáig a dallista szerves részei a koncerteken.

2006-ban kreatív nézeteltérésekre hivatkozva Chris Karloff kilépett a zenekarból - a távozás oka valószínűleg az lehetett, hogy Serge Pizzornoval közösen már nem tudták ellátni a dalírói-produceri feladatokat. Ettől kezdve négyesként folytatják tovább, Pizzorno pedig végleg előlép a banda motorjává és agytrösztjévé.



2009-ben megjelenik a West Ryder Pauper Lunatic Asylum, az első igazi concept albumuk, amely, mint a neve is sugallja, egy elmegyógyintézet lakóinak szemszögéből akar szólni. A talán legsikeresebb lemezük borítója is ehhez az ötlethez igazodik: a banda tagjai különböző történelmi személyiségek vagy alakok bőrébe bújtak. Sokan mondják, hogy a West Ryder a legrockosabb Kasabian-lemez: tény, hogy ezen a legkisebb az elektronika és a sterilebb hangzás szerepe. Olyan dalok szerepelnek rajta, mint az abszolút közönségkedvenc Fire, az elborult Vlad the Impaler, vagy az ízig-vérig gitárcentrikus Fast Fuse.


(Ez egy kivételesen remekbeszabott élő verzió, hasonlóra lehet számítani.)

A következő lemez, a 2011-es Velociraptor egy elég eklektikus anyag lett: megtalálható rajta az eddig ismerős pszichedélia és elmélyültség, kíméletlen zúzás, ugyanakkor rengeteg elektronika és kísérletezés, de még egy olyan klasszikus rockballada is ráfért, mint a Man of Simple Pleasures. Kétségtelenül sötétebb, borúsabb termés, és nem az előző lemez bizarr, zsivány módján.



2014-ben aztán robbant a bomba: június elején megjelent az ötödik stúdiólemez, a misztikus című 48:13 (forty-eight thirteen, vagy egyszerűen csak negyvennyolctizenhárom). Ha megfigyeljük, ez az album játékideje, ami állítólag már azelőtt megszületett Pizzorno fejében, hogy akár csak a munkálatok felénél tartottak volna. Bizonyos értelemben ez a legszabadabb, legpimaszabb Kasabian-korong: a vadpink szín, a számcímek helyett a játékidőket tartalmazó borító, az első kislemez (Eez-eh) nemtörődöm hülyesége: mind azt mutatják, hogy a 48:13 az elvárások felé felmutatott középső ujj. Pizzorno elmondása szerint a legdirektebb, legkonkrétabb munkájának szerette volna, ezért használt számokat szavak helyett, ezért állnak csupán egy szóból a valódi dalcímek. Ami a zenei kérdéseket illeti, érdekes keveréke ez a Kasabian pályájának: helyenként mocskos riffekkel (bumblebeee), igazi rockhimnusszal (Stevie), hip-hopot és chicago house-t ötvöző partirockkal (treat), Pizzorno érzékeny szólódalaival (Bow, Glass). Tom Meighan ugyanolyan bombabiztos és karakteres, mint eddig, Matthews és Edwards pedig továbbra is megmaradtak nélkülözhetetlen, de a frontvonalról hátrébb lépő zenekartagoknak.


(Hát lehet ezt komolyan venni?!)

Valamiért a 48:13-t sikk lett becsmérelni, és szinte az lógott ki a sorból, aki méltatta: a túlságosan lehúzó kritikák áradata némileg célt tévesztett ugyan, hiszen többszöri hallgatás után mégiscsak ráébred az ember, hogy nincs ezen a lemezen egy hang sem, ami ne lenne visszavezethető a zenekar korábbi szerzeményeire, ne illene bele a jellegzetes hangzásba. Szerencsére a rengeteg fanyalgás ellenére 2014 mégis a Kasabian éve lett: az új lemez megjelenése mellett megkapták azt az ajándékot a sorstól, hogy headlinerként ők zárhatták a Glastonburyt, valamint egy óriási megakoncertet tartottak szülővárosukban, több mint hetvenezer(!) tomboló ember előtt. Ezen kívül ismét bejárták az Államokat, amire hosszú évek óta nem volt példa, bezsebeltek pár díjat (NME Awards, Q Awards), mindenhol siker fogadta őket, és változatlanul magas színvonalon, energiával, lazasággal és őszinteséggel csinálták végig az összes, kisebb vagy nagyobb fellépést.

Nagyon úgy tűnik, hogy újra a csúcson vannak, és ebben a kivételes helyzetben jönnek hozzánk is: augusztus 14-én, pénteken lépnek a Sziget Nagyszínpadára, hogy remélhetőleg az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb buliját csapják. Nem kell megijedni, igazi bombabiztos, slágerekkel teli dallistával járják a világot, úgyhogy biztos elővesznek olyan számokat is, amit te is ismerni fogsz.

Amit mindenképp hallgass meg, mert 95%, hogy élőben is felcsendül: bumblebeee, Shoot the Runner, Stevie, Days are Forgotten, Underdog, Fire, eez-eh, Club Foot, L.S.F., Vlad the Impaler, Empire, Re-Wired, treat

KIK? KASABIAN
HONNAN? EGYESÜLT KIRÁLYSÁG
MIKOR? 2015. augusztus 14., 19:30, Nagyszínpad
MENNYIRE VÁRJUK? 10/10