2015. február 28. | Jam

A deathcore és a progrsszív metal jó barátok!

Noha még csak február van, a Hajónak hála a magyar közönség máris túl van az év egyik legsúlyosabb buliján. Hörgésből és breakekből nem volt hiány a tegnapi Chelsea Grin és Veil of Maya vezette turné itthoni állomásán, de az Oceans Ate Alaskáról és a Dryviáról se feledkezzünk meg!

Bár utóbbiról szívem szerint inkább megfeledkeznék, már ami az élő produkciót illeti. Hazánk fiai az turnén meghirdetett, de az énekes balesete miatt a bulikat lemondani kényszerült Black Tongue helyett ugrottak be, amely hatalmas megtiszteltetés volt nekik, csak éppen nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Egy határozatlan, unalmas és hamis énekesen és egy állandóan teppingelő (már-már idegesítő) szólógitároson kívül sajnos csak egybeolvadt zajt és egymás után pakolt, ám össze nem kötött, indokolatlan dalelemeket tudtak felmutatni. A félórás műsoridő még sok is volt, a végén már komolyan kezdtem megkérdőjelezni a srácok kompetenciáját egy ekkora volumenű bulihoz. Kár, mert kíváncsi voltam rájuk, de sajnos az Our Youth sorsára jutottak: Simi megcsinálja a felvételeiket jóra a No Silence-ben, de élőben ezek a bandák korántsem működnek ennyire jól. Máig kérdés a népszerűségük számomra...

Eztán az az Oceans Ate Alaska lépett a színpadra, akik meglepetésből és produkcióból is csillagos ötösre vizsgáztak. Megváltás volt egy ennyire jó orgánummal és ilyen változatosan éneklő frontembert nézni az előző banda után. James Harrison a hátán cipelte a zenekart, de nem volt nehéz dolga, ugyanis a kíséret is meglehetősen profi, ámbár kissé sablonos metalcore hátteret biztosított számára. Néha-néha megleptek minket egy-egy váratlan fordulattal, de alapjában véve nem volt egy agysebészet a dolog (bár a Chelsea Grin-hez képest ez is minimum Protest the Hero...). Félóra hörgés után is tisztán énekelte Harrison a refréneket és hozta a kötelező bratyizást is a közönséggel, úgyhogy számomra az este bandája a felvezetésért felelős, angliai ötösfogat lett!

Harmadikként a Veil of Maya már csak hab volt a tortán, ugyanis Marc Okubo és csapata csak úgy szárnyalt a színpadon, sütött az arcukról és a mozgásukról, hogy mennyire élvezik a rivaldát. Kétségtelen, hogy a vájtfülűek csak miattuk jöttek el erre az estére, de az is vitathatatlan, hogy a belépő minden egyes fillérjét boldogságuk megtalálására költötték. A csapat annyira zseniális összerakott műsorral szolgált a rajongók számára, hogy egyetlen kérdés lógott csak a levegőben: miért a Chelsea Grin a fő banda? A válasz nagyon egyszerű: mert az embereknek nem okosan kitalált és jól megszerkesztett, szórakoztató számok kellenek, hanem buta döngölés. Így eshetett meg az, hogy tizenhattól negyvenéves korig senki nem viselt Veil of Maya-s merchendise cuccokat, ellenben Chelsea Grin-es sapka, póló és pulóver milliónyi volt. Hiába alázta előbbi a földbe ez utóbbit, hiába mutatták meg, hogy hogyan is kell egy hibátlan koncertet élvezettel levezényelni, a közönségnek csak egy számít: az, hogy Alex Koehler milyen cuki... Igen, cuki, csak éppen a bandája egy másodrangú Emmure utánzat, amely még Attila-copynak is csak azért jó, mert... (és itt semmi nem jut eszembe, max. az, hogy az Attila is mennyire sz@r). Alexék még arra sem méltattak egy fél mondatot, hogy egy srác két szám közt éppen bodysurfingelni készült, csak senki nem kapta el és hatalmas puffanással, ájultan vitték ki a nézők. Sebaj, a Chelsea Grin csak folytatta a breakdown-parádét, amely körülbelül a harmadik dalnál fulladt teljes unalomba. A 'show must go on' jellegű, 'arccal a gázsinak' zenekarokkal csak egy a baj: süt róluk, hogy mennyire unják ezt az egészet és ez rám is átragadt. Szerencsére a Veil of Maya és az Oceans Ate Alaska megmentették az estét, így legalább félig boldogan térhettem nyugovóra, miután az agyam kifolyt a fülemen.

Jam