2014. november 5. | Jam

Eltemettük a holnapot! Bury Tomorrow koncerten jártunk

A Bury Tomorrow legénysége első ízben járt hazánkban headlinerként és ahogy azt ilyenkor illik, szét is kapták az A38-at. Ebben segítségükre volt az ausztrál Hands Like Houses és a miskolci feminhill. Megnéztük és el is meséljük mit láttunk és hallottunk!

A hazai képviselet mindössze fél órát kapott a nagyoktól, hogy bizonyítsa rátermettségét a félig megtelt hajógyomornak, de utólag azt kell mondanom, hogy ennyi bőven elég is volt ebből a hardcore alapokon nyugvó, kicsit metalosított valamiből. Jól tolták a srácok, ötből háromnak el is hittem, hogy élvezi, amit csinál, de egyértelműen a szólógitáros és az énekes vitték előre az egészet. Egymás után jöttek a dalok és az emberben két érzés fogalmazódhatott meg, ha nem volt elfogult vagy éppen részeg. Az egyik, hogy ezek a dalok minden koncepciót nélkülöznek, ugyanis csak dobálták egymás után az oda nem illő core-sablonokat és haladtak elejétől a végéig. A második, hogy ez bizony elég hamar unalomba tud fulladni, ami meg is történt, ugyanis azon vettem észre magam, hogy inkább a másnapi anatómia zh feledataira koncentrálok, semmint a zenére. Ez pedig eléggé baj. Mindemellett meg kell említeni, hogy a ritmugitáros kolléga énekhangját többet kellene használni, mert több lehetőség van a felváltott tiszta-ordítós vokálkonfigurációkban, mintha csak az énekes ordibálna non-stop. Szóval így telt el az első fél óra.

A Hands Like Houses (HLH) másodjára látogatott hazánkba és boldogok voltak, hogy ismét benedvesíthetnek néhány bugyogót errefelé. Sajnos, itt is csak a zenekar fele, azaz három tag, élvezte maradéktalanul a bulit, a többiek csak játszották a kötelezőt és lélekben már backstage-ben ették a tofusalátát. Nehezen tudom túltenni magam az ilyesmin, mert hiteltelen lesz tőle az egész. Pedig az énekes srác váltig állította, hogy ők mennyire örülnek, hogy megint itt lehetnek, csak ez nem igazán látszott rajtuk. Mindenesetre Natalie Imbruglia Torn-ja még mindig meg tudja mozgatni a tömeget (nem úgy, mint a feminhill Tiszta szívvel feldolgozása...szegény József Attila lehet, hogy megfordult odalent...). Csak sajnos ezzel a feldolgozással is ugyanaz volt a baj, mint a többi dallal: egyazon sémára épülő pop-rock egyveleg, amit egy-két keményebb riff megszakít, hogy rá lehessen sütni az emocore jelzőt. De attól, hogy valaki pop-ra énekel Pierce the Veil-t, attól ez még nem lesz Slaves (értsd: jó). Még ha az énekes egy kicsit Johnny Craig-et majmolja, akkor sem. Hibátlan volt az előadás (köszönhetően az agyoneffektezett hangszereknek, amik még a hibákat is képesek elfedni), csak unalmas.

Az angliából immár másodszor hazánkba látogató Bury Tomorrow viszont kitett magáért. Slágerpartyt tartottak speciális aerobikkal (pogo, mosh-pit, circle pit, wall of death és egyebek) karonöltve, amelynek a végeredménye egy olyan fergeteges buli, amely képes feledtetni a korábbi zenekarokat is. Persze, mondhatja mindenki, hogy "ezért mentünk, jó hogy ez volt a legjobb", de most kivételesen a fő banda tényleg megdolgozott azért, hogy méltó legyen erre a címre. Az énekespáros klasszis, ezt talán nem is kell mondanom senkinek, aki valaha hallgatta őket: Danny (miközben a lányok kedvence) olyan hangokat képes a gyomrából kipréselni, hogy le a kalappal, minekután Jason Camaron tisztája az egekbe emeli az embert. Zeneileg, énekileg, hangulatilag, hangosításilag (szokás szerint az A38-on) és élmény szinten is kifogástalan volt a koncert. Az An Honourable Reign-től a Lionheart-ig, a Watcher-től az Of Glory-ig, a Royal Blood-tól a Torch-ig és a debütlemezes You & I-Her Bones in the Sand párostól a Man on Fire-ig minden volt, amelyet egy hardcore rajongó és egy casual metalcore kedvelő elvárhat. Olyan energiák cseréltek helyet előadó és közönség között, amelyből mindkét fél táplálkozhat még jó ideig. Hölgyeim és uraim, ki kell jelentenem, hogy a Bury Tomorrow nem csak lemezen, de élőben is zseniális, így teljesen jogosan haladnak a "melodic metalcore zászlóshajója" titulus felé.

Jam