2013. július 17. | Bertoni
Kedden indult az immár 10. VeszprémFeszt rendezvénysorozat, ahol olyan külföldi és hazai előadók teszik tiszteletüket, mint Marcus Miller, Paco de Lucía, Nigel Kennedy, Craig David, Roby Lakatos, a Lantos Zoltán—Horváth Kornél duó, a Bacsó Kristóf Quartet, Balogh Kálmán és Lukács Miklós cimbalomduója, a Dresch Quartet és a Szalóki Ági Trió. Az igényesség nemcsak a meghívott előadók listáján tükröződik, de a gyönyörű helyszíneken, a minőségi étel-, valamint italfelhozatalon is. Az ötnapos örömünnepet pedig méltó módon maga a jazz kanadai királynője, Diana Krall nyitotta július 16-án 21 órakor a Veszprém Aréna színpadán.
Az ember nemcsak egyszerűen beesik egy ilyen volumenű koncertre: rendszerint jó pár napos készülődés, ráhangolódás előzi meg „a nagy napot”. Számomra (és bizonyára sokan vannak még így ezzel) Diana Krall egy jelenség. Az ő hangja az, amit ezer közül is felismerni, és hogy emellett még zongoristaként is kiváló, az szinte csoda számba megy. Kevés nő mondhatja el magáról, hogy 5 férfival zenél együtt, de a zenekart valójában ő vezeti, az ő neve szerepel a plakátokon.
Ha pedig már szóba került a plakát. A szervezők dicséretet érdemelnek a koncertek sorrendje miatt: Diana Krall tökéletes nyitánya a VeszprémFestnek, Craig David szombati fellépése pedig kiváló záróakkord lesz. De vajon a plakátképek kiválasztásánál nem találtak előnyösebb felvételeket?
A vizuális dolgokkal egyébként is úgy tűnt, hogy hadilábon állnak – egy több ezer fős arénarendezvényen emberkínzás két vetítővásznat feltenni, amik aztán a kezdő reklámot követően fehéren búsulták végig a koncertet… Az első 10-15 sorból persze lehetett látni (az összebújó párok vállai közt itt-ott), de kérdés, hogy a lelátó közönsége egyáltalán meg tudta-e számolni, hányan ülnek a színpadon.
A díszlet egyébként elegáns volt és egyszerű: retró tárgyakkal (köztük egy gramofonnal) berendezett színpad, mögötte függöny, körül pedig karácsonyi hangulatot idéző izzósorok, valamint napot és holdat formázó díszek. Ebben a meghitt, ünnepélyes közegben csendültek fel Diana Krall, Stuart Duncan, Aram Bajakian, Dennis Crouch, Partick Warren és Karriem Riggins előadásában a jazz különböző gyöngyszemei. Minden hangszer zseniálisan (esetenként már-már irreálisan) szólalt meg, a zenészek virtuozitása újra és újra lenyűgözte a közönséget. A dalok közötti szünetekben pedig Diana néhány mondattal tovább erősítette a bensőséges hangulatot: elmesélte, hogy a családjával milyen jól érezték magukat a Balatonnál, mennyire örül, hogy ilyen kedves fogadtatásban részesítjük, és egy ponton még dalt is kérhetett tőle a közönség. Persze a bekiabálások nem jutottak konszenzusra (mint arra bizonyára előre felkészült), úgyhogy végül ismert klasszikus számait adta elő, míg a zenekar többi tagja levonult pihenni. A Casablanca mellett a Tokaji emlegetésével is korrektségéről tett bizonyságot: igenis vette a fáradságot, hogy kicsit megismerje Magyarországot. Ráadásul magyarul is megköszönte a tapsot.
Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, egy igazán finom hölgyet láthattunk Veszprémben, aki nemcsak hogy alaposan megérdemelte a visszatapsot, de igenis a színpad előtt feszítő elegáns támogatói jegy birtokosok alaposabb figyelmére is rászolgált volna már csak azzal a néhány ütött-kopott Grammy-díjjal…
Köszönjük a VeszprémFestnek és a támogatóknak, hogy elhoztak Magyarországra egy ilyen elképesztő előadót, akit néhány méterről látni a zongorája mögött egész életre szóló élmény. De azt is megköszönnénk, ha nemcsak a támogatókon lenne a hangsúly, hanem az ő szomszédaikkal, rokonaikkal, a város peremén lakó emberekkel is foglalkoznának annyiban, hogy használják a kivetítőt, vagy lehetővé teszik (akár a jegyárak revideálása révén), hogy közelebbről csodálják a lenyűgöző zenészeket.
Bertoni
Képek forrása: veszpremfest.hu