2013. április 15. | Jam

Csapda a Negrában

Megannyi DVD végignézése és megannyi alkalom elszalasztása után végre sikerült eljutnom életem első Tankcsapda-koncertjére április 12-én, pénteken a budapesti Barba Negrába, ahol a Szeg és a Sold for Evil melegítették a közönséget.

Kronológiailag a Sold for Evil legénységének munkáját kell először értékelni, ugyanis ők voltak a legelsők 8 körüli kezdéssel. Valljuk be, ez nem túl hálás feladat, még Tankcsapda előtt sem, hiszen a magyar ember bulizási szokásai két irányba tolódtak el az elmúlt években: 1 - Bármikor elmennek bulizni, de csak a kedvenceikre. 2 - Este 10 előtt meg sem mozdulnak. Mivel egyik eset sem kedvezett túlzottan a londoni death-hop bandának, ezért a végeredmény egy szűk körű, ám jó hangos koncert volt. Megmondom az őszintét, nem is volt túl nagy gond, hogy a felét lekéstem, mert az „ennyi ebből bőven elég is volt" címkét ragasztottam a bandára (persze azért egy matricát megmentettem az utókornak a biztonság kedvéért). A lábdob elveszett az éterben, a pergő szétvitte az emberek agyát, a gitárok a föld alá voltak hangolva, tehát harmóniát képtelenség volt belőlük kicsikarni, csak a stabil „zaj" maradt. A szinti teljesen felesleges volt, a hörgős vokál inkább horrorfilmbe illett volna, de a főének legalább értékelhető volt. Az egyetlen értékelhető. Bírom én a hip-hop-ot, de keverni a death-metallal... hát az már önmagában halott ötlet. Most azt is láthattuk/hallhattuk, hogy miért...

Másodikként a Szeg borzolta a kedélyeket, akiket az „alsópáhoki motoros találkozó legnépszerűbb zenekara" címmel szívesen illetnék, de hogy a Tankcsapda előtt nekik kéne melegíteni a közönséget, azt kétségesnek tartottam. Egészen mostanáig azt hittem, hogy meg voltak illetődve a tömegtől, a méretektől, a helyzettől, azért döcögött ennyire a dolog - de az urak már 1999 óta léteznek zenekarként, van körülbelül 6-8 lemezük (ez a diszkográfiából egyértelműen nem derült ki), és többször is végigjárták az országot. Mégis: az ének hamis volt, a gitáros csak küszködött, ilyen rosszul szólni Orange-cuccot én még nem hallottam (kedvenc márkám lévén védem a hangszert, nem az ő hibája). Egyedül a dobos kollégát tudnám megdicsérni, ő kérlelhetetlen pontossággal hozta a kötelezőt. A két énekes közül a fiatalabb pacsirtát még érheti egy kis buksisimogatás, ugyanis ő legalább nem próbálkozott tisztán énekelni, hanem a reszelős, rock ’n’ rollos dolgot erőltette végig. Idősebb partneréről ez már korántsem mondható el. Sajnáltam, mert volt egy-két érdekesebb téma, a true TCS-fanok már keltették a hangulatot, szállingóztak az emberek... jobban ki kellett volna használniuk a lehetőséget!

Aztán az est fénypontjaként, mindössze 15 perc csúszással megérkezett a várva-várt főbanda, az a Tankcsapda, ami már a harmadik klubkoncertjét adta egy hónapon belül Budapesten - a Kék Yuk és az A38 után a Barba Negrában. Ettől függetlenül a teltház és a hangulat is olyan volt, mintha 10 éve nem jártak volna a fővárosban. Technikailag azt kaptam, amit vártam: könyörtelen profizmust, hatalmas pogót (amelynek akarva-akaratlanul is a részesévé váltam olyan daloknál, mint a Hatalom Nélküli Rend, vagy éppen a nyitó Mi a f@sz van?), tengernyi embert, kölcsönös tiszteletet zenekar és közönség között, valamint rajongást, amely rám is átragadt. Pedig bármennyire is úgy tűnik, nem vagyok elkötelezett Tankcsapdás, de megvédve magam, divatfan sem, ugyanis stabilan hallgatom őket már vagy 10 éve.

Mivel a turné neve is az új albumhoz kapcsolódik (Rockmafia), ezért nem meglepő, hogy a koncert velejét a legfrissebb korong szerzeményei tették ki. Ám az old school fanoknak sem kellett búslakodniuk, mert olyan ritkaságokat csíphettek el élőben, mint a Juggler vagy a Vezér, amire Laci külön felhívta a figyelmet, hogy maga sem tudja, mikor játszották utoljára... Ráadásul az új dalok és a régiek tökéletesen megférnek egymás mellett, szóval Sidi csatlakozásával a banda semmit nem veszített lendületéből, sőt: talán még sosem volt ennyire élő a zenekar, jót tett a vérfrissítés. Nem tudom, hogy mikor és hol, de még meg fogom őket nézni párszor, mert rászolgálnak a hírnevükre és megérdemlik, hogy Magyarország első számú rock-zenekaraként legyenek számon tartva. Bravó!

Jam