2013. február 14. | -pdaj-

Apokalipszis az Arénában Slash koncertjén

A kezdésig minden jegy elkelt Slash február 7-i koncertjére. Leander Rising, Myles, magyar koncertkultúra, na és persze Slash, Slash, Slash - ahogy a közönség is skandálta. Ha ilyen lesz a végítélet, állok elébe! Úgy illene, hogy Slash hosszas méltatásával kezdjem a mondókámat, de miután ő a legigazabb rockzene szinonimája, sokkal több okosságot nem tudnék róla mondani, mint amit másoktól eddig hallottunk. Öregszik és hízik, mint minden rendes ember, de más változásról nem lehet beszámolni – a keze még mindig úgy jár, hogy az ember boldog, hogy füllel jött a világra, és hallhatja ezt a csodát. Semmi feltűnő dolgot nem csinált azon kívül, hogy emberfelettien játszott. Tette a dolgát, és nem akarta elhappolni a dicsőséget egyik zenésztársa elől sem.

A legendás gitáros nevével fémjelzett program igen gyorsan kinőtte a neki szánt PeCsát, ami nem véletlen, hiszen Slash nem felejtett el gitározni, Myles hangja zseniális, a megturnéztatott album pedig szintén minden elismerést megérdemel – az e tényezők által garantált élményt egy ínyenc sem hagyhatta ki. Amikor kiderült, hogy a Leander Rising fog minket bemelegíteni a bulira, vegyes érzelmekkel vettem tudomásul a hírt. Kedvelem a zenéjüket, tudásuk megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor a két zenekar közti stílkülönbség kicsit aggasztott. Nem gondolom érdemtelennek azt, hogy ők állhattak ki 20 órakor elsőként az Aréna színpadára, de ezt a véleményt nem sokan osztották a helyszínen, ahol mindössze a talán legismertebb Viharom Tavaszom váltott ki komolyabb reakciókat – ezt leszámítva sajnos még a Leander Rising után a színpadra vonuló technikusgárda arcpirító kőművesdekoltázst villantó tagja is nagyobb ovációban részesült. Leander hangja élőben ugyan még mindig nem tökéletes – és a hangosítás sem sokat javított a helyzeten –, de erre az estére azért összekapta magát. Vörös Attila szólóiban lehetett bízni, emellett ő volt szinte az egyetlen a csapatból, aki szemmel láthatóan élvezte a produkciót, s ami még fontosabb, ebből az ellenséges hallgatóságra is sikerült valamit ráragasztania. Leanderen pont azt lehetett érezni, amit el is mondott, hogy hatalmas megtiszteltetés számára ez az egész – a körülbelül 40 perces show alatt nem igazán tudta hazai sztár benyomását keltve belakni a színpadot. Szégyenkezésre persze nincs okuk, kíváncsi lennék, egyáltalán melyik magyar zenekar tudott volna hasonló színvonalú muzsikát összedobni ebben a szituációban. Óramű pontossággal eljátszották, amit el akartak, csak maguk sem hitték el, hogy ott állnak, ahol.

A leghíresebb cilinderes gitárost szólító rigmus – a koncertek általános forgatókönyvének megfelelően – akkor váltott egységgé torzuló sikításba, amikor Brent Fitz megjelent a dobok mögött szinte percre pontosan abban az időpontban, amikor a show-nak el kellett kezdődnie. Ez már kapásból egy kiemelendő momentum lehetne, ha nem lennének ennél nagyobb – mondhatni gigászi – pozitívumai az eseménynek. De vannak. 

Myles Kennedy gyakorlatilag úgy néz ki, mint a legrandomabb hardrocker a pilismaróti motoros találkozón, és ami a legszebb, hogy úgy is viselkedik. Élvezi a zenét, teszi a dolgát, és kizárólag szimpatikus megnyilvánulásai vannak egész idő alatt. Már az Alter Bridge-ben kiderült, hogy nem egyszerű orgánumról van szó, és ugyan némi Axlre hajazó orrhangot felvett a Slash-sel folytatott munka során, azt hiszem, megérdemli, hogy a virtuózzal rocktörténelmet író „előd” nyomdokaiba lépjen, és legalább annyian imádják őt is, mint a kissé zakkant botrányhőst. Nem a „Hogyan legyünk sztárok?” kisokosban félkövérrel jegyzett legolcsóbb húzásokkal csinál hangulatot, hanem remekül visszaadja a dalokat, és emellett hihetetlenül rokonszenves. Felemelő, hogy ennyi műelőadó között felbukkannak ilyen valódi sztárok, akiket nem pillanatnyi szerencse, hanem a kemény munka és a tehetség emelt fel oda, ahová valók.

Gitárral a nyakában is tud tigrisbukfencezni – hátrafelé. Egy Chuck Norris poén is lehetne ez a sor, de ebben az esetben Todd Kernsről van szó, aki egészen biztosan nem százas. Todd nem azért vokálozik, mert kisebb helyen fér el egy háromfős nőegyletnél, hanem azért, mert a hangja irgalmatlanul jól szól. Semmiképp sem követném el azt a szentségtörést, hogy Lemmy tevékenységét kritizáljam, de a Doctor Alibi Todd előadásában sokkal fogósabb számomra, mint az albumon szereplő verzió. A Welcome To The Jungle, mely nem tartozik a legkönnyebben dúdolgatható tábortüzes nóták közé, szintén pazarul születik újjá az ő hangján annak ellenére, hogy a koncert ezen fázisában már mindegy lenne, mit csinálnak, hiszen maga a jellegzetes számkezdet is eufóriát vált ki a népből. Ennek ellenére ez is profin működött, mint egyébként minden az este folyamán.

Bár ennyi ömlengés után gyanússá válhatok, de nem az elfogultság beszél belőlem. Szörnyű igazság, de a legelcsépeltebb Guns N’ Roses irodalmon kívül kb. nincsenek olyan dalok, amiket szívesen hallgatnék a kultikus zenekartól, és az Alter Bridge diszkográfia (bármily rövidke egyelőre) szintén nem szerepel lejátszási listám leginkább preferált darabjai közt. De ez a formáció olyan mértékben vont a hatása alá, hogy gyökeresen megváltoztatta a Saul Hudson névre talán már nem is hallgató gitárosról megalapozatlanul alkotott véleményemet, a Myles Kennedy iránt meglévő szimpátiámat pedig a rajongásig fokozta. Ennél többet én nem tudok egyetlen zenekartól sem elvárni. A folyamatos létküzdelem ellenére az egyik legjobb koncert volt, amin valaha részt vettem, bár legközelebb maradok az ülőjegynél – esetleg a kiemelt állónál, ha lesz ilyen –, hogy semmi ne rontson a hangulaton.

Setlist:

Halo (Apocalyptic Love)
Nightrain (Guns N’ Roses)
Ghost (Slash)
Standing In The Sun (Apocalyptic Love)
Back From Cali (Slash)
Nothing To Say (Slash)
Serial Killer (Slash’s Snakepit)
Civil War (Guns N’ Roses)
Not For Me (Apocalyptic Love)
Doctor Alibi (Slash)
Watch This (Slash)
Bad Rain (Apocalyptic Love)
Rocket Queen (Guns N’ Roses)
No More Heroes (Apocalyptic Love)
Starlight (Slash)
Anastasia (Apocalyptic Love)
You're A Lie (Apocalyptic Love)
Sweet Child O' Mine (Guns N’ Roses)
Slither (Velvet Revolver)

Ráadás:
Welcome To The Jungle (Guns N’ Roses)
Paradise City (Guns N’ Roses)

-pdaj-