2012. november 11. | govinda

Mitől édes a szén?

November 8-án, csütörtökön került sor a napról napra népszerűbb Szénhülyék negyedik lemezének a bemutatójára. Már a kezdetektől sejteni lehetett, hogy bizony az A38 hiába az ország egyik legjobb szórakozóhelye, a méret néha igenis fontos – a két naposra bővített lemezbemutató első etapján ugyanis még sűrűbb volt a tömeg, mint ahogy azt a szokásos hering-hasonlat szemléltethetné.

Különítményünk nem sokkal kapunyitás után már a hajón toporgott, mégis, kis megdöbbenéssel fogadtuk, hogy az első sorok már akkor is telve voltak. Drukkolni kellett, hogy a 9-re kiírt előzenekari kezdés valósággá váljon, de nem csalódtunk: a holland Lola Kite majdnem hajszálpontosan szólaltatta meg a hangszereket. Utólag, bevallom, azt is elnéztem volna nekik, ha esetleg csúszásba kerül a menetrend: minden percét élveztem a koncertjüknek. Egy hamis vagy elhibázott hangra sem figyeltem fel, és mindvégig nagyon kellemes, táncolható, szerethető dallamokat kaptunk. Biztosan belekerülnek az itthoni „zenekalapomba”, igazi gyöngyszem válhat belőlük.

A közönség részéről elkeserítőnek tartottam, hogy a Lola Kite utolsó számai alatt olyan megjegyzéseket engedtek meg maguknak, mint „fejezzétek már be”, vagy például miközben a dobos-frontember kedvesen próbált angolul kommunikálni, magyarul annyit kapott válaszul, hogy „senkit nem érdekel”. A magam részéről a legnagyobb tiszteletlenségnek tartom ezt lelkes és ráadásul tehetséges zenészekkel szemben. A népes tábor aztán – meglepő módon – a főfellépőkkel is kritikus volt: az átállás alatt rengetegen kikeltek magukból a minél előbbi kezdést követelve, illetve a koncert után is rengeteg olyan kommentár érkezett, miszerint csalódás, hogy ennyire megvárakoztattak mindenkit.

Fél 11 magasságában persze elkezdődött a várva várt mulatság, és egészen éjfélig nem volt megállás. A srácokra (tudom, unalmas), de ezúttal sem lehet fikarcnyi panaszunk: minden remekül ment, és valóban érezhető volt az a harmónia és összeszokottság, amiről az elmúlt év során annyiszor esett szó. Az új dalok kiválóan szóltak, mindannyian (észrevehető) hiba nélkül teljesítettek – az egy rövid technikai szünetet kivéve, de arról is valószínűleg a műszerek tehettek. Néhány régi kötelező darabot, mint a Sunset vagy a Mountains, persze be kellett vetni, de úgy gondolom, az új számok is elképesztő gyorsasággal slágerekké válnak majd, mint ahogyan a Clublights és a Birthday már most is azok. Az este embere számomra egyértelműen a basszusgitárszelídítő Miklós Milán volt – külön öröm, hogy visszatérni látszanak a teltebb hangzáshoz, anélkül persze, hogy az elektronika háttérbe szorulna.

A befejezés után még arra is jutott idő, hogy több mint egy órán keresztül aláírásukkal díszítsék a frissen megjelent lemezeket, pár szót váltsanak a lelkesebbekkel, úgyhogy bizonyára sokan távoztak boldogan és elégedetten a Dunáról – az igazán szerencsések persze azok voltak, akiknek másnap lehetőségük volt duplázni.

govinda