2009. június 23. | Kiss Gábor
Tarja Turenen koncerten jártunk, a Petőfi Csarnokban. A Nightwish egy igazi sikertörténet, hisz a finnek olyan karriert futottak be, kezdve mondjuk az Oceanborn-nal, amely csak kevés zenekarnak adatott meg Európában. A zenekar pályája töretlenül ívelt fölfelé, mígnem 2005-ben derült égből villámcsapásként érte a rajongókat a hír: Tarját bizony kirakták. Ráadásul elég csúnyán zajlott a szakítás. Mindkét félnek sikerült alaposan megtépáznia saját jó hírét, ám szerencsére a kedélyek végül csak lecsillapodtak.
Annak ellenére, hogy Tarja nem volt épp meghatározó része a Nightwish kreatív magjának, mégis ő volt a zenekar hangja mellett az arca is, így adott volt a kérdés, mihez kezd a zenekar emblematikus figurája nélkül, illetve képes lesz-e az énekesnő egyedül is boldogulni. Mára a Nightwish is megtalálta Anette Olzon-t, és az is bebizonyosodott, Tarja Turunen képes zenekart szervezni maga köré, sőt még a dalírással is megbirkózik. Úgy látszik tehát, hogy félteni annak ellenére sem kell a mi Tarjánkat, hogy azért a My Winter Storm közel sem nevezhető tökéletesnek, hiszen a rajta szereplő dalok többsége – tisztelet a kivételnek – sokkalta inkább nevezhető szürkének, netán átlagosnak, semmint kiugrónak.
Viszont elvitathatatlan érdem, hogy Tarja talpra állt, megtette az első önálló lépést, melyet idén a lemezt bemutató második turné is követ.
Legnagyobb problémám a My Winter Stormmal, hogy úgy érzem, Tarja még nem döntötte el, kikhez is kíván szólni. A lemez nem elég ütős, nagyon kevés a gitár, ellenben túl sok a szimfonikus elem, alapvetően viszont nem áll távol a Nightwish világától sem. Mintha túl sokat akarna markolni – tetsszen a régi rajongóknak is, de alapvetően egy új réteg is vevő lehessen rá – épp ezért keveset fog.
Talán ide vezethető vissza az is, hogy míg a Nightwish most is több ezer embernek játszik, addig a Summer Storm turné budapesti állomásán jó, ha 5-600-an összegyűltünk a Petőfi Csarnokban. A jelenlévő, többségében fiatalokból álló közönség viszont kellően ellensúlyozta a létszámbeli hiányosságokat, melyet csak fokozott a főhősnő látható jókedve is. A Nightwishből való távozás imidzsben is hozott némi váltást, Tarja ugyanis most sokkal kevésbé viselkedik dívásan, mint korábban, és megmondom őszintén, a kevesebb póz és a kedves, mosolygós színpadi jelenlét nekem jobban is tetszik.
Tarja mellett számomra a koncert fő vonzereje egyértelműen a kísérőzenekarban található illusztris muzsikus sereg volt. Azért egy Mike Terrana – Doug Wimbish összeállítású ritmusszekció nem hétköznapi, és az Angra brazil húrnyüvője, Kiko Loureiro sem most kezdte a szakmát.
Az mondjuk hamar világossá vált, hogy a My Winter Storm dalaihoz meglehetősen luxus ilyen kaliberű zenészeket alkalmazni, de nyilván promóciós szempontból sem rossz húzás, hogy nem névtelen vendégmuzsikusok alkotják a bandát.
Mike Terrana egyik azon kevés dobosoknak, akiknek szólóját kifejezetten várni szoktam, és mivel jó 3 éve nem láttam már az öreg irokézt, ezúttal még újdonságokkal is szolgált számomra. Mike szólójából Doug elmebeteg, agyon effektezett bőgő-szólójába váltottunk, melyben a legendás Living Colour basszer rendesen elengedte az ujjait, a következő Kiko-blokk viszont kissé laposra sikeredett. Összességében a bulihoz is ő tette hozzá a legkevesebbet, maradjunk annyiban, hogy nagyjából végigalibizte a szettet, ráadásul a Kinslayerben még a kábelét is sikerült valahogy kirántania a gitárból.
Másfajta zenei közegben a fent felsoroltak önmagukban is elegendőek lennének a figyelem maximális fenntartásához, ez a produkció azonban nyilvánvalóan nem róluk szól, így tehát a hangszeres szekció meglehetősen visszafogott volt, maximálisan teret engedve Tarjának. Ének fronton soha nem lehetett belekötni a Nightwishbe sem, ezen az estén pedig Tarja tényleg hibátlanul teljesített. Bár a billentyűs Maria Ilmoniemi itt-ott besegített a háttérben, és szalagról is jött néhányszor vokál, azért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a hang technikailag és erőben is hibátlan, ráadásul valahogy mintha egyre természetesebben is hatna. Nagy szerencse, hogy a hangzással sem voltak problémák - kellően előtérben volt az ének, és még Max Lilja csellóját is lehetett hallani – ezt a zenét ugyanis a kásás sound azon nyomban agyoncsapja.
A ráadásokkal együtt összesen másfél órás koncert csúcspontja számomra a koncert vége felé elővezetett akusztikus blokk, illetve a ráadás első nótája, az Oasis volt, hiszen ezekben aztán Tarja tényleg óriásit énekelt. A sajátok mellett volt még Nemo, She Is My Sin, Sleeping Sun meg Kinslayer is, utóbbit viszont sajnos sikerült alaposan elrontani, köszönhetően Kiko óriási bakijának, melynek következtében gyakorlatilag csak a legvégére sikerült összeszedni a nótát.
Természetesen Alice Cooper Poison-ja sem maradhatott ki, bár véleményem szerint ez a nóta lemezen sem az igazi, a Tarja-féle bombaszt-blöff verzióból ugyanis pont a dal lényege, a zsigeri rock and roll hiányzik.
Összességében nem volt ez egy rossz koncert, köszönhetően elsősorban Tarja kisugárzásának, illetve az olyan nótáknak, mint a Ciaran’s Well, az I Walk Alone vagy a Damned and Divide, de azt remélem, Tarja is érzi, hogy ennél picivel több kell legközelebb!
Az elvben jövőre érkező kettes szólóanyagon kéretik gyakrabban rálépni a torzítóra, kissé följebb tolni a hathúrost, és visszametszeni a monumentálisan burjánzó billentyűket! Gyanítom, pici visszakeményedéssel és egy kiforrottabb kettes albummal a tarsolyában legközelebb kétszer ennyi embernek játszhatna!
Kiss Gábor
Tarja
Petőfi Csarnok
2009.06.20.