2019. augusztus 21.

Tűzijáték helyett Bury Tomorrow

2019. augusztus 20-án tért vissza hozzánk Nagy-Britannia egyik legjobb metalcore bandája, hogy a sok előzenekaros, matiné időpontos koncert és fesztiválos fellépés után végre önállóan, saját jogon adjanak egy felejthetetlen koncertet a rajongóiknak. A bemelegítésről a két év hiátus után visszatérő Inhale Me gondoskodott.

Dürer Kerthez méltóan mindenféle késés nélkül kezdődött a buli, az Inhale Me meg is kezdte a hangoskodást pontban fél 9-kor, és ami elsőre feltűnhetett a rajongóknak, hogy igencsak megfiatalodott a társaság. Többször felmerült bennem, hogy egyáltalán kiszolgálják-e sörrel a srácokat? Persze az életkor nyilván nem fontos, csak egyszerűen nem így emlékeztem a bandára. Brúnó volt az egyetlen, aki rémlett a két-három évvel ezelőtti összeállításból, mindenki más vagy felejthető volt, vagy lecserélődött. És éppen ez érződött végig a 30 perces koncerten: hogy még nincs igazán együtt a bagázs, inkább katyvasznak hangzott az egész, semmint kiforrott produkciónak. A kis csuszik még úgy ahogy elfértek volna, de mikor vagy a basszus nem jött kellő időben, vagy teljesen elvesztették egymást a srácok és fél percbe telt mire mindenki visszatalált, azok azért elvettek az egészből. Mint ahogy a hangosítás sem volt éppen a topon, hiszen a gitárok teljesen a homályba vesztek, csak a szólókiemelés segített némiképp, de azt meg csak nem lehet mindig használni...

Ráadásul így a döngöldék is csak a dob-basszus párosra maradtak, s bár az ütős Gubicza Peti igyekezett hozni a kötelezőt, nem mindig találták egymást Szeklencei Zsoltival. És ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, azok a tiszta énekek… A hörgésekkel nem volt baj, az régen is ment Brúnónak, viszont a tiszta vokálok erőltetését igencsak megsínylette a buli, mert erősen kellett keresni a tiszta hangokat a hamisak erdejében. Egy Jason Cameron előtt amúgy sem mernék kiállni soha énekelni a színpadra, ráadásul itt elég erősen vérzett is a produkció, úgyhogy a legnagyobb rákfenének mindenképpen ezt említeném. Tudom, nehéz egyszemélyben tisztát és hörgést is hozni, de hát akkor fel kell venni plusz egy embert, sokaknál működik! Sok gyakorlás áll még a banda előtt, ha vissza akarják magukat tornászni a régi státuszukba, s bár nem lehetetlen a dolog, erősen fel kell kötniük a liberót.

Aztán félórás átszerelés után, fél 10-kor nekikezdett a Bury Tomorrow, és onnantól egy picit elvesztettem a realitás- és időérzékemet. Záporoztak az új lemez dalai, a hangosítás tökéletes volt (már a Dürerhez képest, sajnos ezt mindig hozzá kell tenni), Daniel kiváló frontember, JC hangja pedig olyan, hogy még most is áll… az összes szőrszál a kezemen, ha csak rágondolok is. Egyszerűen úgy össze van rakva ez a banda, hogy nem találni bennük hibát: mindenki kiválóan ért a hangszeréhez, félrenyúlások vagy félreütések nincsenek, hamis hangokat ne is keressünk, Dany hörgései pedig viszik előre az egészet, mint egy száguldó tehervonat. A Black Flame dalai 70%-ban bekerültek a repertoárba – lévén lemezbemutató turnéról van szó -, s bár pont egy Adrenaline vagy Stormbringer maradt ki, de az olyan instant klasszikusok, mint a címadó, a My Revenge vagy a More Than Mortal, élőben is nagyon működnek. Az előző lemezekről csak egy-egy nóta került elő (Man On Fire, Lionheart, Last Light, Earthbound), de őszintén, nem is bántam, hiszen azokat már mind hallottam a srácoktól, viszont az új korong dalaira nagyon kíváncsi voltam. A titok egyébként abban rejlik, hogy ezek az új dalok szinte egytől-egyig a közös ugrálásra, az együtt éneklésre és egy tömeges örömünnep megkomponálására íródtak, s a fanyalgóknak itt válhatott világossá, hogy miért is puhultak egy hangyaf@sznyit Danyék. Bár én ezt nem mondanám puhulásnak, egyszerűen csak máshogy kemények… De száz szónak is egy a vége: a Bury Tomorrow egy olyan banda, akik zseniális dalokat írnak, élőben is lemezminőségben képesek megszólalni, ráadásul a bulizni vágyókat ugyanúgy elkényeztetik, mint a masszív pogóra és moshpit-re vágyó tizenéveseket. Talán a játékidőre lehetne panasz, de ebből a műfajból szerintem 60 perc pontosan elegendő, ezen felül már a közönség és a zenekar is szenvedne egy kicsit. Szóval nincs is mibe belekötnöm, az év egyik legjobbja volt, maximálisan megérte kihagyni miatta az év legnagyobb pénzpazarlását...

Jam