2019. július 11.

Koccantunk Kotzennel

Kedd este bevette a Barba Negra Tracket a Richie Kotzen trió, mi pedig olyan muzsikálásnak lehettünk szem- és fültanúi, amit vétek lett volna kihagyni. Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy szájtátva bámultam azt, ami a színpadon folyik, de tegnap este csak kerestem az állam a padlón.

Mindenféle manír és allűr nélkül, pontban 20:30-kor kisétált három ember a színpadra, integettek egyet visszafogottan, szerényen, majd felvették a hangszereket és felrobbantották a helyet. Alapból baromi nehéz trióban alkotni, hiszen mindenkinek uralnia kell a saját hangszerét olyan szinten, hogy elvigye a bulit még akkor is, ha a másik kettő éppen pihenőn van. Ebből pedig kaptunk egy szatyorra valót az este alatt, hiszen Dylan Wilson a basszusgitáron és Mike Bennett a dobokon zseniálisan aládolgozott a főrocksztárnak, viszont amikor ki kellett lépni a rivaldába és egy-egy basszus- vagy dobszólóval kitölteni a főnök pihenőidejét, akkor tanúbizonyságot kaptunk róla, hogy ezek az emberek legalább ugyanannyira értenek a hangszerükhöz, mint Richie. Jó, talán annyira ha nem is, de értitek… Szerintem bement a Berkeley-re Richie, azt mondta, hogy kéri a végzősökből az osztályelső basszerost és dobost, majd a hóna alatt Dylannel és Mike-kal kisétált. Egyik ámulatból estünk a másikba, félrenyúlást vagy félreéneklést nem is igazán kerestem, mert valószínűleg felesleges lett volna, inkább csak átadtam magam a daloknak és az improvizációs gyakorlatoknak, amikkel dobáltak fentről az urak. Annyira egyben van ez a három ember, hogy keresnem kéne az emlékeimben, hogy mikor láttam utoljára ennyire feszes és pontos produkciót.

Másfél órás szettet kaptunk a pénzünkért, ami klasszikusan a gyors dalok kezdésnek; leültetés középen; majd a végére megint gyors dalok felépítést követte, és nem is volt ezzel semmi baj. Bár a mellettem álló kolléga megjegyezte középtájt, hogy most már a negyedik ugyanolyan dalt kapjuk, minimum 4-5 perces imprókkal/szólókkal a közepén, engem ez valahogy egyáltalán nem zavart. Tény, hogy van egy határ, ami fölé már nem lehet vinni a fokozást és a virtuozitást anélkül, hogy néhányaknak meg ne akadna a torkán, de szerintem tegnap még bőven e határon belül mozogtunk. Plusz aki jegyet váltott, azért csak tudta, hogy mire számíthat… Egyszerűen jó dalokat, kiváló hangszeres játékot és klasszis énekteljesítményt kaptunk, ami néha ugyan átment örömzenélésbe, de hát miről szóljon az egész, ha nem erről? Richie-ék a színpadon iszonyatosan élvezték (látszólag) az egészet, mi pedig a közönség soraiban elaléltunk a hallottaktól. Nem volt háttérvetítés, se pirotechnika, nem voltak lélekemelő, ötperces ömlengések és összekötőszövegek, egyszerűen csak a zene volt és mi. Végre egy olyan koncert, ahol nem kellett lökdösődni meg tolakodni, nem kellett a helyekért verekedni, meg kidobni a cipőmet a buli után… Csak át kellett élni ezt a másfél órát és feltöltődve hazamenni. Én szeretnék még ilyet!

Jam