2019. május 27.

Felperzselte a Parkot az AWS

2019. május 23-án este, a tavalyi után már másodszor tömte szinte tele Budapest egyik legnagyobb koncerthelyszínét a Parkot, a modern metal hazai úttörője. Örsék a mérhetetlen mennyiségű pirotechnikával ellensúlyozták az időjárás márciust idéző viszontagságait, a Nagyszínpadot frissen megnyert Useme pedig oktatófilmet vetített a mintaszerű bemelegítésről.

Szerencsére teljesen időben kezdtek Bálinték, hiszen csütörtök este lévén (kispéntek ide vagy oda) másnap mindenki munkába megy, netán iskolába, úgyhogy a kemény éjszakázás nem volt opció, viszont a Parkban ebből soha nem is csinálnak problémát, a pontos kezdés alapvető szokott lenni. Bravó. A Useme egy olyan all star csapat, akikről egyszerűen képtelen vagyok rosszat írni, annyi zsenialitást tettek már le az asztalra. Tényleg úgy hallgattam végig ezt a 60 percet, hogy figyeltem a legkisebb rezzenésekre is, ami nem illik az összképbe és hibának lehet nevezni, de közel a feléig csak ámultam és bámultam, hogy mennyire meg van csinálva ez az egész. Utána is csak egyszer szólt oda hozzám egy kolléga, hogy „Hopp-hopp, összeakadt a Markó Ádi lába. Szerencsére... már azt hittem, hogy gép.” És igazából ez az egy mondat tökéletesen leírja a Useme-t: öt kiváló zenész, akik mesterei a hangszerüknek és közel hibátlan teljesítményt képesek nyújtani úgy, hogy közben hatalmas házibulit rittyentenek a Parkba. Természetesen az összes sláger előmászott a játékidő alatt, sőt, még egy vattafriss dalt is kaptunk, aminek itt volt a premierje (Kapod, amit érdemelsz címmel). Ennél az újnál éreztem egy picit, hogy Bálintban még nincs meg a rutin és néha-néha félremegy pár hang, de miután visszatértünk a már bejáratott trekkekhez, a torka is újra magára talált, s a záró Mézmocsár már korrekt örömünneplés volt. A Szalkai Tibit meg még mindig élmény nézni a színpadon, mikor mindenki két pulcsiban és kabátban fagyoskodik, ő meg ujjatlanban szökdécsel összevissza. Élményszámba ment a koncert, köszönöm!

Tűpontosan 20:15-kor aztán az AWS is megindította maratoni műsorát, ami számtalan meglepetést tartogatott, mind pozitív, mind negatív értelemben, ami nekem hatalmas szívfájdalmat jelent. Mondom ezt úgy, hogy nem a Viszlát nyár óta hallgatom a bandát, hanem az Égésföld lemez óta (sőt...Világposztolás, Sorsforgató, megvannak valakinek?), úgyhogy a divatfan ficsúr kifejezést maximálisan visszautasítom. Emiatt lehet talán az, hogy objektíven tudtam szemlélni a koncertet, és nem a frissen imádók nedvesbugyis kéjelgésével figyeltem a srácok színpadi performanszát. A kisebb bakikat, szövegtévesztéseket, hangszeres pontatlanságokat nyilván nem fogom felróni a srácoknak (ráadásul hamar le is tudták őket az elején), hiszen az élő zenében ez benne van, legalább nem volt playback, s ezt manapság meg kell becsülni. És mivel nem volt playback, ezért a másfél órás játékidő úgy kikezdte Örs torkát, hogy a szett második felében már igencsak ölelgetnie kellett a gyomorszáját, hogy kijöjjenek olyan hangok, amik végül nem jöttek ki… És félreértés ne essék, van ilyen, főleg ennyire ordibálós zenénél, viszont erre szoktam mindig azt mondani, hogy egy baromi erős egy óra simán felülmúl egy félárbócos másfelet. Viszont a másik oldalon meg azt is megértem, hogy egy ekkora saját koncerten, ekkora helyen, ennyi embernek nem lehet 60 perccel kiszúrni a szemét (hallod, Stone Sour? Bullet For My Valentine? Valaki?), úgyhogy patthelyzet alakult ki.

Igyekeztek a srácok egyébként változatosan előadni a repertoárt, a Lelket vennék és a Jövőmbe törtél be akusztikus verziójához feljött Cséry Zoli billentyűzni; a Budapestbe Kiki ugrott be a Down For Whatever-ből dalolni; a Fuss!-ba pedig Bodor Máté kanyarított egy irgalmatlan gitárszólót, szóval volt itt minden. Plusz a Szívhang élő debütjének is fültanúi lehettünk, de valószínűleg ez inkább kuriózum volt, semmint állandó tagja a jövőbeni repertoárnak. A magam részéről sokkal jobban kedvelem a döngölősebb, keményebb dalait a bandának, és valószínűleg a fesztiválokon egy sokkal feszesebb és rövidebb mészárlással készülnek majd Örsék, úgyhogy én még tuti megyek rájuk, de mindenképpen érdekes élmény volt egy ilyen eseményen is meglesni őket. Emlékszem, pár éve az A38 tetőteraszról úgy jöttem haza, hogy „azt a kurva, lerobbant az agyam!”, most sokkal szolidabban és visszafogottabb módom nyilatkozom, de tény, hogy az AWS a jövő metal szempontból Magyarországon.

Jam