2018. november 20.
Szombaton sikerült lekeveredni isten tudja hány hónap utána a Roxxyba Tatabányán, és hát be kell vallanom őszintén, ennek azért nyilván megvan az oka. Nem feltétlenül a szabadidő hiányát okolnám, hanem inkább a felhozatalt, ami kb. évek óta semmit nem változik. Pont ezért megnyugtató, hogy a sok alter-heavy-szocrock banda közepette még mindig itt vannak a Krisztiánék, akik miatt megéri lemenni egy évben egyszer.
A felszopó szerepét az a Dystopia vállalta magára Szegerdről, akik most elég sokat mozgolódnak a Fish!-ékkel. Ennek a hátterében mondjuk az is állhat, hogy a banda énekes-gitárosa, Vári Gábor csinálja a Fish!-ék lemezeit, de valószínűleg sokkal többet nyom a latba, hogy eléggé királyul zenélnek. (Mondjuk egy Fish!-bulin mindenki király, miért pont az előzenekar lógna ki a sorból?) Egyben voltak a srácok, hozták a kötelezőt, Gábornak kellemes hangszíne van, a két gitárt igyekeznek maximálisan kihasználni, és a három vokállal is elég jól elboldogulnak. Nekem egy icipicit azért uncsi volt a dolog, hiszen nem ismertem a srácok dalait, és annyira meg nem használnak egyedi is meglepő dolgokat, hogy fenntartották volna végig az érdeklődésemet, de mindenképpen becsülettel helyt álltak, és a végére egész korrekt kis tömeg gyűlt a színpad elé. A magam részéről rá is hallgatok majd pár dalukra így itthon is, hogy mégis mit kellett volna kihallanom, hiszen a hangosítás ugyan eléggé korrekt volt, de a két gitár azért összedzsidzsizett néha annyira, hogy ne értsem az alkotó szándékát, míg az énekdallamok egyszer-egyszer belevesztek a hangszeres forgatagba. De nem kötekedem tovább, teljesen vállalható buli volt, biglájk!
Aztán mikor Krisztiánék felmásztak a színpadra, egyértelművé vált, hogy miért járok még mindig a bulijaikra: olyan szintű energiákat képesek felszabadítani és átadni, hogy zenekar legyen a talpán, aki ezt ma, itthon utánuk akarja csinálni. Alapból kellemes felütés, hogy nincsenek lassú dalok, a bpm mindenhol az ugrálás és a maximális megőrülés között mozog, a bulit pedig úgy cipeli a hátán a frontember, mint Atlas a Földet.
Mindenhez van egy jó sztorija, mindenhez hozzá tud szólni, az improvizatív képességeit pedig most is megmutatta, hiszen a kötelező, ám már kicsit unalmas „miafasz” van skandálásra megkérte a közönséget, hogy „ha muszáj ezt, akkor már csináljátok két szólamban, rendesen!”. A közönség pedig Dáci és Zsolti alapjára elkezdte két szólamban, zenészhez méltóan skandálni az egészet. Bravó! A műsor igazi bestof volt, az összes lemezről előmásztak a legnagyobb slágerek, Majdnem Californiától a Felemásig szinte minden volt. Meg persze nem lenne a Fish! a Fish!, ha nem hozna egy vagon mókás közbeékelést a magyar 90’s legaljától a Metallica One-jáig. Ezek a kis közjátékok pedig jók annyira még mindig – így évek múltán is, hogy mosolyogva énekeljünk, vagy headbangeljünk rájuk. A sztárvendég pedig a 11 éves Bartal Dani volt, aki földim, tehát tatabányai, és megnyert egy Ibanez gitárversenyt (kapott is a Bodor Mátétól egy klassz gityót érte), majd összebandázott a Fish!-ékkel, aztán néhanapján fel is lép velük. Királyul, tegyük hozzá. Aztán a vissza-vissza után az akusztikus Backstreet Boys, az egypercesek és a Gyere ki a rétre feltették a koronát az egész estére, én meg halál kifulladva, de boldogan mentem hidratálni a bárpulthoz. Komolyan, tudom, hogy mindig ezt szajkózom, de ha csak fele ennyire jók lennének itthon a bandák élőben...
Jam