2018. július 3. | Jam

Keddi metalcore-est a Dürerből

A hiátus után visszatért Underoath végre megejtette első magyarországi koncertjét, amelyhez vígan asszisztált Japán metalcore-állócsillaga, a Crossfaith. Hangerőből és breakdownokból nem volt hiány, mint ahogy a slágerek is záporesőként hullottak a fejünkre. Két metalcore csapattól mi egyebet kívánhatnánk egy szép kedd estére?

A habkönnyű bejutás után a Crossfaith kezdte meg a hangulatkeltést, akik a Monolith erőteljes kezdésével le s fektették a koncertjük alapjait: moshpit, circlepit, wall of death, nonstop ugrálás és headbangelés. Ez talán a legjobb dolog a japán bandában, hogy mindenféle sallang nélkül hozzák a bulizósabbnál bulizósabb nótákat és kíméletlenül profin csapkodják őket az arcunkba. Nincsenek lírai megállások, nincs felesleges művészieskedés egyik hangszeren sem, csak a feszes döngölés és az elmaradhatatlan partyhangulat. A három gitár azért van jelen, hogy alja és teltsége legyen az egésznek, a showt egyértelműen az effektek mögött Terufumi, a dob mögött Tatsuya és az énekes Kenta viszi a hátán.

A slágerek záporoztak. a hangosítás nyilván zseniális volt (annyira azért nem nyilván, de erről majd később), az effektek végre rendesen hallatszódtak és a srácokon is látszott, hogy baromira élvezik a színpadot. Iszonyatosan jó volt azt látni, hogy bár csak félig telt meg a nagyterem, mégis mennyire hálásak voltak a srácok a hangulatért. Egyszer egy haverom azt mondta, hogy „ha valaki jól csinál valamit, akkor egy ázsiai azt vagy jobban, vagy sokkal jobban csinálja”. Na, ez a mondás az estére szerintem maximálisan igaz volt, ugyanis ezt az 50 percet elejétől a végéig csak imádni lehetett. Kenta akcentusa igazán mókás volt, Terufumi magánszáma a Jägerbomb alatt az üveg jägerrel szintén ide sorolandó, Tatsuya dobszólója pedig példa lehetne bármely metaldobos számára: rövid, tömör, brutálisan gyors és technikás. Ennyi kell, kérem szépen, nem több! A közönség pedig vevő volt mindenféle játékra, működtek a pitek, a wall of death, az Omen alatt a guggoltatás is, a discos és dubstepes átvezetők alatt az önfeledt ugrálás… tulajdonképpen egy hibátlan koncertnek lehettünk szem és fültanúi, ami tovább bizonygatja azt a tényt, hogy ott keleten bizony van valami a levegőben… (és nem a fukusimai erőmű utóhatásaira gondolok).

Másodikként az az Underoath vette hatalmába a színpadot, akik 1997 óta valahogy mindig képtelenek voltak eljutni kis hazánkba, a rajongók nagy bánatára. Viszont most pótoltak, és milyen jól tették, hiszen lelkes kis tábor és óriási hangulat fogadta őket. Sajnos a terem nem telt meg, de ezt a Depeche Mode-dal nyitó Volt fesztivál, az előző napi Stone Sour és az aznapra átpakolt Subscribe RATM-tribute buli számlájára írtam. Egy ilyen felhozatallal még az Underoath sem képes versenyezni. Viszont aki eljött, az tanúja lehetett, hogy a banda igenis nagyon elemében van, hiszen bár az Erase Me című új album bemutatóturnéját nyomják éppen, mégis egy amolyan best of show-val készültek a magyar koncertre. Jó, nyilván a legtöbb dalt az új korongról játszották, de ez 4-5 tételben ki is merült, a maradék időt pedig a klasszikusok kapták. Meglepő volt hallani és látni egyébként, hogy az új dalok mennyivel jobban mennek énekfronton mindkét vokalistának és mennyivel jobban is áll ez a kevertebb, modernebb stílus nekik, mint a klasszikus metalcore dalok. Aaron a dobok mögül kicsit bizonytalanabbul dalolászott, viszont Spencer teljesítményére egy rossz szavunk sem lehet, hiszen elejétől a végéig baromi jól hozta a témákat – ha nem úgy nézne ki, mint egy feltámadt, ripacs Kurt Cobain, még nézni is jó lenne.

Zenei téren hozták a srácok a kötelezőt, bár nem voltam maradéktalanul megelégedve a hangosítással, hiszen az effektek sokszor fülsiketítően hangosak voltak, amikre még rápakolt az is, hogy itt a Crossfaith-tel ellentétben nem csak döngölésre vannak a gitárok, hanem magas dallamokra is. A sok magas dallam együtt pedig néha már sok volt és kicsit csengett is a fülem a buli után – tessék példát venni a Dance Gavin Dance-től vagy a Protest The Hero-tól, ők tudják ezt normálisan is csinálni. Ráadásul a két gitárt is igen nehéz volt kihallani a zenei összképből, amit nagyon sajnálok, hiszen igyekeznek a srácok kihasználni a két gitár adta lehetőségeket, és ez lemezen egészen jól működik. Élőben nem mindig. De összességében kijelenthetjük, hogy az Underoath megmutatta magát a hazai közönségnek, ráadásul egy igen erős felhozatallal, egy igen bivaly formában. Én boldog lennék, ha nem kéne újabb 15-20 évet várni a következő kanyarra.