2016. november 3.

Az Építészek lebontották a Dürert - avagy milyen volt az Architects?

Gitáros zsenijük elvesztése sem gátolhatta meg az angol bandát, hogy visszatérjen fővárosunkba és a Bury Tomorrow valamit a Stick To Your Guns társaságában ledózerolja a Dürert. Persze ehhez nagyban hozzájárult az a zirka 1000-1200 rajongó is, akik miatt a "sold out" táblát is ki kellett akasztani már hetekkel ezelőtt az eseményhez.

Az estét az örökös előzenekari státuszba ragasztott Bury Tomorrow nyitotta, akik még nem kapták meg azt az áttörést, amelyet már évek óta megérdemelnének. Viszont, ahogy ez kívülről látszik, egyáltalán nem gátolja őket abban, hogy buliról bulira fejlődjenek és minden egyes alkalommal kifogástalan, zseniális játékkal és énekkel kápráztassák el közönségüket. Mivel teltház volt, végre nem az történt, hogy a Bury-n csak félig telt meg a terem, hanem ők is majdhogynem olyan tömegnek zenélhettek, mint a főbanda – ennek személy szerint nagyon örültem. Mivel a játékidőt félórában korlátozták, ezért csak az instant klasszikusoknak (Lionheart, Man on Fire) és az új lemez néhány dalának (Memories, Last Light, Earthbound) volt hely a setlistben, viszont boldog voltam, hogy a Cemetery-t is hallhattam élőben, mert ez eddig kimaradt az életemből és bátran mondhatom, hogy kevesebb lennék e nélkül. A srácok kíméletlenül jók, szívből kívánom, hogy végre megkapják a nekik kijáró tiszteletet és reflektort és legalább akkorára nőjön a rajongói bázisuk, mint az Architects-é, viszont maradjanak meg mindig ilyen közvetlen és emberi mivoltukban, ahogy évek óta ismerjük őket. Ámen!

Másodikként Amerikát képviselte a Stick to your Guns, akiket ugyan nem hallgattam ronggyá az elmúlt időszakban, de azért nem teljesen szűzként érte dobhártyáimat a hardcore-os-punk-os lendület és a kellemesen, de egyszerűen komponált dalok. Nem voltak olyan durvák, mint az Architects, nem voltak olyan dallamosak, mint a Bury, viszont mindenkit maguk mögött hagytak a sodró lendületű, darálós dalokkal, amelyeket láthatóan kajált a közönség. Ezt a koncertet kicsit hátrébbról, a pulttól hallgattam és meg kellett állapítanom, hogy a hangosítók igencsak kitettek magukért. És ezt el lehet mondani egyébként mindhárom koncertről, mert egyszer sem volt baki technikai részről és eszembe sem jutott azzal foglalkozni, hogy akkor most mi-hogy szól. Ez pedig egyértelmű jele annak, hogy minden frankón szólt. Egyetlen gondom volt mindössze a produkcióval: az átvezető szövegek. Persze, tudom, az ilyen rebellis zenekaroknál elengedhetetlen az emberiség elleni propaganda, meg az "utálom Amerikát" szövegelés, de miért ezek mögé konstans gitársípoltatás? Másfél perc után már igazán idegesítő... De ezt csak zárójelben, amúgy a koncert rendben volt elejétől a végéig – talán Jesse hangja fáradt el egy kicsit a végére, de azért érezhető volt, hogy mindenki az Architectsre vár.

Akik teljesen pontosan fél 10-kor el is kezdték a több, mint egy órás földbedöngölést. A Nihilist olyan elemi erővel csap arcba, plusz a fény-füst effektek is úgy vannak a breakekhez koreografálva, hogy majdnem befostam. Hogy az ijedtségtől vagy a gyönyörtől, azt most ne firtassuk. Lényeg, hogy ez a füstös dolog nagyon el lett találva, ez külön tapsot érdemel, kiemelten. A setlist természetesen az All Our Gods Have Abandoned Us dalai köré lett felhúzva, hiszen ez egy lemezbemutató turné, mellette pedig Tom sajnálatos elvesztése eléggé aktuálissá teszi és többletjelentéssel is felruházza az egész koncepciót. Emellett azért a klasszikusoknak is jutott hely, hiszen These Colours don't Run és Early Grave nélkül nem lehet Architects koncert, de ha nem az új lemez dalai muzsikáltak, akkor a Lost Forever/Lost Together zenéit vették elő, amely egy kis csalódásra azért adhatott okot az oldschool rajongóknak. Jómagam élveztem elejétől a végéig, ráadásul a vissza-vissza után elejtett könnycseppek Tom-ért a Gone With The Wind előtt igazán meghatóra sikeredtek. Amikor Sam elkezdett róla beszélni, a teremben megfagyott a levegő, majd miután ő befejezte, a közönség kezdett majd' kétperces "Tom-Tom-Tom" kántálásba, amitől a zenekar fagyott meg és hatódott szinte könnyekig. Nem hiszem, hogy volt életemben metalcore koncerten még egy ilyen hidegrázós pillanatom, mint ezek voltak. Még most is borsódzik a hátam az egésztől...

Mindent összegezve, a két évvel ezelőtti koncert kitaposott ösvényén vágtatott vissza hozzánk a szigetországból az együttes, hiszen a profizmus és az átütő erő, ami bennük van, még mindig jellemzi őket. Talán Sam egy kicsit kedvetlenebb konferanszié, mint a Bury Tomorrow-s Danny, vagy nem éli át annyira az agymosást, mint a Stick to Your Guns-ból Jesse, de kétségtelen, hogy színpadra termett, ami pedig a torkában van, az maga a zsenialitás. Mindhárom banda kitett magáért és úgy gondolom, hogy aki jegyet váltott, az megtalálta a számításait, aki pedig lemaradt, az ne bánkódjon - tudom, könnyű azt mondani... -, mert mindegyik banda megígérte, hogy hamarosan visszatér hozzánk.

Jam