2015. július 31. | Halmi Annamária
Ebben a sorozatunkban, mint a cím is jelöli, az idei Sziget általunk legjelentősebbnek vagy legérdekesebbnek vélt fellépőit mutatjuk be. A Kasabian után másodikként az isteni Florence Welchről és csapatáról lesz szó, akik mindjárt a mínusz egyedik napon kápráztatnak el bennünket - azt is eláruljuk nektek, melyik dalokból érdemes felkészülni!
“Florence és a Gépezet” története 2007-2008-ban kezdődött, amikor is a zenekar életében folyamatosan rettenetesen fontos szerepet betöltő Isabella Summers Welch kisasszonnyal közösen a Florence Robot/Isa Machine név alatt lépett fel. Elmondásuk szerint a Florence + the Machine elnevezés egy belső poénból ered, ami aztán valahogy rajta ragadt a kollektíván. Tulajdonképpen a banda munkássága mind a mai napig főleg kettejük tevékenységére épül: Florence a projekt arca és megszemélyesítője, a fantasztikus énekesnő és előadó, emellett dalszerző, Isabella emellett szintén dalszerzői és produceri feladatokat lát el. Rajtuk kívül a Machine tagjai még Robert Ackroyd, Chris Hayden, Mark Saunders és Tom Monger.
Azon kevés zenekar közé tartoznak, akiknek a bemutatkozó lemezük is egészen elképesztő sikert hozott: a 2009-es Lungs megjelenése után csak az nem találkozott a csapat nevével, aki minimum szatyorban élt. Az albumban van valami csiszolatlan, rettentő törékeny és titokzatos, ami még mindig a legjobb munkájukká teszi. Welch egyszerre bájos, gyámoltalan, keserű, misztikus, sőt hátborzongató a dalokban, amelyek megalapozták számára azt az imázst, amiért olyan sokan szeretik még ma is. A világ talán legnagyobb élő női énekhangja mellett pedig nem is kell más: kapunk viszont remek dallamokat, feszes ritmusokat, túlvilági hangulatot. Florence-ben tényleg van valami nem evilági, legalábbis abban a nőalakban, aki a színpadon áll: a Lungs-on azonban még nem egy hatalmas istennő, hanem inkább egy mítosz női főszereplője énekel. Az indie bulik alapkelléke, a Dog Days are Over, a lüktető Drumming Song, a kísérteties Blinding - mind-mind más színek ugyanazon a lemezen.
Két évre rá megérkezett a 2011-es Ceremonials, amely már tudatosan épített az együttesről és a frontemberről kialakult képre: mintha tényleg egy sötét ceremónia, rituálé közepébe csöppennénk, amelynek minden eleme és mozzanata rendkívül fennkölt, jelentőségteljes és nemes (főleg az Only if for a Night, a No Light No Light vagy a Seven Devils). Bár hangulatában talán erősebb, mint az elődje, mégis hiányzik belőle annak esetlensége, ártatlansága; mindenesetre a kritikák szinte mindegyike jóval a Lungs fölé helyezte. Florence ebben a korszakban válik a színpad “papnőjévé”, egy valóban magasztos alakká, aki egyébként civilben egy rendkívül szerény és szimpatikus lány, a hangja azonban tényleg földontúli. Sajnos, ami a Ceremonials előnye volt, az tette kicsit egysíkúvá is: a töméntelen ünnepélyesség mellett elfért volna némi közvetlenség, egy-két lefojtottabb, letisztultabb dal, de ez elmaradt.
(Ebbe az előadásmódba az ember lelke is beleremeg rendesen ám.)
Idén azonban végre megjelent a harmadik lemez, a How Big, How Bold, How Beautiful, amely mintha tényleg kissé az első kiadvány hangulatához, gyökereihez nyúlna vissza, igaz, kevésbé nyers kivitelben. Sokkal több szín került bele, mint a Ceremonialsba, és újra hallható rajta az a keserédes könnyedség, eredetiség, ami a Lungs-ot jellemezte - itt van mindjárt a csengő-bongó Ship to Wreck, a gyönyörűen lefojtott St. Jude, az iszonyatosan erős What Kind of Man, a Queen of Peace energiája. Sokkal több az élénk ritmus, üdítő a Delilah sodrása vagy a Mother hetvenes évekre emlékeztető húzása. Természetesen Florence Welch karizmája és döbbenetes képességei bármilyen zenét elvinne a hátán, gyanítom, hogy a néhai Uhrin Benedek egyszerű dalocskáit is például, de azért jó érzés, hogy újra visszatért a banda munkásságába a sokszínűség, a manír és túlzott emelkedettség mellőzése.
Ezt az ezerarcú egyveleget hozzák el nekünk is augusztus 11-én a Nagyszínpadra, ami idén a Glastonbury nagyszínpadát is megjárta - hogy mi is részesülhessünk abban a feltétlenül egyedi atmoszférában, amit ők kollektíven megteremtenek. Florence-t kihagyni bűn, egyszer mindenkinek hallania kell énekelni!
Amit mindenképp hallgass meg, mert 95%, hogy élőben is felcsendül: Dog Days are Over, Ship to Wreck, Shake it Out, Rabbit Heart, What the Water Gave Me, Drumming Song, You've Got The Love