2014. november 23. | Jam
Ha egy ember elmegy a halak koncertjére, akkor két dologra bizton számíthat: a jó hangulatra és az irónikus humorra. Természetesen mindkettőből megkaptuk a magunk részét, viszont arra nem számítottam, hogy nehézségek is adódhatnak...
Elsőként a bejutással volt gond, hiszen mint sajtós, félre volt téve az ingyen jegyem (már nem farokméregetésből, de értitek, ez munka...), ezzel szemben gyönyörűszép belépőt vásárolhattam magamnak a kis pénzecskémből, ugyanis a Barba Negra sajtósa hiába ígérte meg a jegyeket, valahogy elfelejtett kommunikálni a kasszás hölgyekkel, ráadásul telefonon sem lehetett elérni (már miért lehetne??? Vagy miért működne a kommunikáció a dolgozók között??? - nem is értem...), úgyhogy életem első olyan alkalma volt, hogy én fizettem, hogy dolgozhassak... Csodás felütéssel indult tehát az est. Másodikként a Silver Soul zenekar adott még egy kis hidegzuhanyt az amúgy is cidris helyen (kb 15 fok, ha volt a klubban, és akkor már lehet, hogy túlzok), mert 35 perces szettjük maximum két dalból állt, de azt elismételték vagy hétszer (és még vissza-vissza is volt a felaljzott rajongóktól). Komolyan, jó ez a rock dolog, amit megpróbálnak kicsit keményebbnek eladni, csak a második dal után már tudjuk, hogy mi lesz végig, plusz a szólógitár sem hallatszott, ellenben az ének kivitte a dobhártyánkat. Így az álomfaktor és a kreatívfaktor hiánya kiöli a srácok zenéjéből a potenciális x-faktort és az egész olyan unalmas lesz, hogy az egyszeri újságíró inkább ásítozva nézi az NFL-t, hang nélkül a plazmán, semmint a Silver Soul-ra figyeljen.
Ehhez adott még egy kis bánatot a Dorothy, akiket végre sikerült élőben elcsípnem és azt hittem jó lesz. Persze főleg a kíváncsiság beszélt belőlem, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy egy összerakott csajbandáról van szó, akik "majd megtanulnak zenélni koncert közben", vagy értenek is ahhoz, amit csinálnak. Ezt a kérdést egyébként még mindig nem tudom megválaszolni, ugyanis a zene eléggé egyszerű ahhoz, hogy bármelyik opcióra fizethetnék a jackpot-ot. Apropó zene: Road-ra énekel Sandra Nesic (és szerintem a komplett lemezt a Molnár Máté írta, de Isten ments, hogy bárkit rágalmazzak). És mivel Road-ból egy is elég, a Guano Apes-t meg nem szeretem, így el is volt döntve, hogy ez a banda sem lesz a szívem csücske. Bár már akkor sejthettem volna hasonlókat, mikor képtelen voltam együltő helyemben végighallgatni a csajok debütlemezét, de megnyugodtam, hogy ezen az élő teljesítményük sem változtat. Persze az ő bulijuk már odavonzotta a tesztoszterontól túlfűtött alfákat a színpad elé, de ez inkább szólt a körítésnek, mint a zenének.
Az este pozitívuma egyedül a Fish! volt, akik viszont olyan partyt rittyantettek a kalózraktárban, hogy majd' kidőlt az oldala. Krisztián ma az egyik legjobb (ha nem A legjobb) frontember Magyarországon, míg a banda a legjobb zenekar és a legjobb koncertzenekar címet is megnyerte tőlem. Mivel 15 éves turnén vannak, ezért alapvető volt, hogy minden albumról kapunk csemegéket, de amikor a Szépen hangosan blues-alapra szólalt meg egy szál gitárral, vagy a Körbe-körbét rájátszották az AC-DC Highway to Hell-jére, akkor azért megemeltem a kalapom (a Metallica invokációt már meg sem említeném, a Cannibal Corpse-os hörgésekkel egyetemben). Két dolog van a halakban, amely hiányzik szinte az összes hazai előadóból: végtelen kreativitás és maximális alázat a zene iránt. Annyira profin csinálják ezt az egész hard-pop dolgot, hogy megérdemlik az összes elismerést (nem díjat, hiszen "ingyen van már minden"...) és rajongást, amit tőlünk kapnak. Képtelen vagyok negatívumot találni a koncertben, bár egy azért mégis akad: jövőre szünetelnek a halak, úgyhogy januártól májusig feltöltődési szabadságra mennek, hogy legyen ihlet az új albumhoz. Kicsit ettől elszomorodtam, de aztán Krisztián kihirdette, hogy december 23, A38, Fish! És egyből elkezdtem mosolyogni. Tudtam, hogy nem hagynak itt minket búcsú nélkül ezek a kópék!
Jam