2014. április 22.
A régi, nosztalgikus időkben még az volt a megszokott, hogy ha egy zenekar turnéra indult, akkor az országunk különböző régióit egyszerre látogatta végig. Városról városra mentünk és naponta voltak a koncertek. Ebből adódott, hogy mindig az adott helyszínen aludt az egész zenekar a technikai személyzettel együtt. Itt persze a koncertek feszültségét levezetendő esténként mindíg elfogyott néhány pohár alkohol is, ami gyakran okozott problémát, munkát adva a szállodai szobákat karbantartó munkásoknak.
A dél körüli ébredés után gyakran előfordult, hogy a csapat úgy döntött, valamilyen közös programmal üti el az időt. Gyakran kártyáztunk, sakkoztunk, de a legjobb móka nem volt más, mint a foci.
Három-három, vagy négy-négy fős csapatok küzdöttek egymással a térdig érő kiskapus meccseken.
Egy ilyen turné focimeccsen történt, hogy az egyik játékos némi hátránnyal indult, miszerint Vikidál Gyuszinak egy korábbi baleset folytán eltörött a keze, ezért begipszelt karral ugyan, de mindenképpen focizni akart.
A meccsek általában jó hangulatban, sok nevetéssel és ugratással teltek és ez ekkor sem kezdődött másként. Mindenki nagyon vigyázott a Gyuszi kezére egyvalakit kivéve, magát a sérültet. Az történt ugyanis, hogy a meccs hangulata annyira magával ragadta az érces hangú énekest, hogy teljes erejével vetette bele magát a küzdelembe. Ugyan úgy cselezett, lökdösődött, mint máskor, csak éppen begipszelt, kőkemény karral. Ezáltal lassan a meccs előrehaladtával az ellenfél mindegyik játékosát megtalálta így, vagy úgy, az egyiket hasba, a másikat fejbe, a harmadikat oldalba vágta hófehér pajzsával, miközben mindenki úgy pattant le róla, mintha egy vonat dübörgött volna végig a pályán.
Nem nehéz kitalálni, hogy a meccset Gyuláék csapata nyerte és az ellenfél halkan nyöszörögve hagyta el a pályát, köztük én is.