2013. február 12. | Bea
Nem cicáztak, amikor a Magashegyi Underground koncerttervét állították össze: a már önmagában is ígéretes együttes mellett egy zenekar, egy ütőegyüttes, egy kórus, és még vendégénekesek is szerepeltek a Művészetek Palotája programajánlójában. Az eredmény: a komoly- és a könnyűzene szürreális, hátborzongató, egész termet betöltő és az egész közönséget magával ragadó harmóniája.
Nincs is jobb a poros szabadtéri és a fülledt, fedett koncerteknél. Vagy mégis? Bár a könnyűzenei koncertek is imádnivalók, érdemes a zenefogyasztásunkba rendszeres időközönként beiktatni egy kis komolyzenét is, méregtelenítés gyanánt. Talán bármilyen zenét játszanak a MüPában, az felejthetetlen élményt nyújt. Annyira tökéletes a hangzása a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremnek, hogy már az első, lágyan felcsendülő akkordoktól is úgy éreztem, megtisztultam, és a kifogástalan akusztika szinte kimosta belőlem a zsúfolt szórakozóhelyek dübörgő bulijainak a nyomát.
Nemcsak a Magashegyi Underground banda, a Talamba Ütőegyüttes, de a Harmónia Garden Orchestra és a Discantus Énekegyüttes által generált minden egyes dallam is gyönyörűen, tisztán járta át és hatotta meg az egész hallgatóságot, és váltott ki libabőrt a zeneélmény részeseiből. Érdekes volt közben a szigorúbb, merevebb zenekar, és mellettük a lazázósabb, partizósabb banda látványa és hangzása is egymás mellett. A szokatlan kollaborációhoz jött még az elvont, kissé bábuszerű, kissé törékeny nőnek, de közben erőteljes dominának tűnő, kortalan, de egyszerre trendi énekesnő is. Együtt, egy színpadon zenélve már-már szürreális, de közben mégis kifinomult és igen jól eltalált együttműködésük rögtön elnyerte a közönség tetszését. Az énekesnőnek már a megjelenése is e szokatlan keveredést hordozta magában kecses fehér estélyijével, rajta a markáns fekete motívumokkal, és hozzá a hosszú fekete lakkbőr kesztyűvel.
Az eseményen tulajdonképpen egy egyszemélyes show kibővített változatának lehettünk részesei: Bocskor Bíborka vezényelte az egész produkciót. Közben persze Grünvald László karmester is érvényesült, a két vezérnek a zenekar, az ütőegyüttes, a kórus és a banda is szót fogadva tették teljessé a hangzásvilágot és hozták össze a remekül megkomponált kétórás programot. A Magashegyi Underground összes híres száma elhangzott, így meghallgathattuk a Metróhuzatot, a Szeplős Vállat, a Rázz Fel-t, a Szerelemtablettát, a Szívtakarítást és még sok más színvonalas számot. De hiába ismerjük jól a dalokat, a szimfonikus átdolgozás segítségével új formájukban találkoztunk velük – ha lehet, még professzionálisabb, kidolgozottabb kivitelezésben.
Bár amúgy sem untuk a produkciót, csemegeként plusz különlegességeket tártak elénk az est során: egy szám erejéig csatlakozott a zenészekhez Fehér Balázs, a Carbonfools énekese, majd egy másik dal közben Závada Péter (Akkezdet Phiai) mondta fel Szinopszis című saját versét. Utánuk újra Bocskor Bíborkáé volt a főszerep, ezúttal piros, lobogós ruhakölteményben még több erőre kapva és még élettelibb hanggal belengve az épületet. Előfordult, hogy egy-egy hangot nem rögtön talált el, vagy míg egymaga énekelt és játszott hangszerén, nagyobb szünetet tartott a dalban, mint kellett volna, de összességében igen jól helytállt a különleges esemény vezéralakjaként.
Viszonylag hosszú és kielégítő volt a program – az eltérő intenzitású, tempójú és hangulatú számok váltakozása folyamatosan frissen tartotta a fellépést. A mennyiséget és az időtartamot pont eltalálták: az utolsó szám bejelentésekor úgy érezhettük, mindent megkaphattunk, amire vágytunk. Ehhez képest elég sokszor, ha jól számoltam, úgy ötször engedelmeskedtek a fellépők a vastapsnak: a szorgos visszatapsolásokat egy-egy ráadás számmal hálálták meg. Sőt, az utolsó dalnál még a hallgatóságot is aktivizálták; egy, az első sorban ülő hölgy kezébe kamerát adtak, hogy rögzítse a banda számára azt a számot, hogy a következő DVD-jük összeállításában szerepeljen a felvétel.
A könnyű- és a komolyzene ötvözése vagy pont mindkét tapusú zenei igényünk kielégítését szolgálja, vagy épp egyiknek sem tud teljesen megfelelni. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a klasszikus zene hallgatásához illő fegyelmezett egyhelyben ülés való az eseményhez, vagy jobban esne állva, táncolva átadnom magam a különleges zenei élmény nyújtotta érzéseknek. A szigorú hegedűhangok inkább mozdulatlanságot javasoltak, a vagány elektronikus gitár pendülései viszont kényelmességet, felszabadulós oldódást követeltek. A tapsból úgy ítélem, a Magashegyi Underground szimfonikus remix koncertje egyaránt csillapította a közönség klasszikus és könnyűzenei éhségét, a teltházas koncert minden hallgatója megtalálta az estben a számára kívánatos összetevőket. Az igazán nívós koncert végeztével úgy tűnt, mindenki jóllakottan távozott.
Bea