2012. október 1. | Stewie
Amatőrök éjszakája a Cinema Rock Caféban
- megosztás
- kapcsolódó linkek
Ezen „élmények” után már nem is reméltem semmit az estétől, csak nehezen tudtam rávenni magam a maradásra. De szerencsére rávettem magam. És megérte maradni a RockCornra. No, ez sem volt túl ígéretes elsőre. Egy banda, aminek egy ilyen fárasztó szójáték a neve, az nálam kapásból mínusszal indul. Aztán megláttam a csapat egyik felét, három fiút, (igen FIÚ, mivel az átlagéletkor alig 18 év a bandában!!) akik egyen pólóban voltak. Ezt nehezen tudtam feldolgozni: miért kell egy bandának a saját emblémájával ellátott pólókban nyomulni? Az nem a rajongóknak van? Egyszerűen nem bírtam őket komolyan venni, amíg beálltak, azt hittem ez egy paródiabanda lesz. Tévedtem.
Az első meglepetés a beállásnál ért. Profin megoldották. Tényleg flottul, gyorsan készültek el. Mindez annak ellenére, hogy 1 órával korábban kellet volna játszaniuk, csak a szervezők elkevertek pár dolgot.
A koncertnek érdekes kezdése volt, mert első számnak a Wait For Sleepet szánták, ami elég lassú indítás. Hozzáteszem itt már kezdtem úgy érezni, hogy a megérzéseim cserbenhagytak, mert amilyen erővel és érzelmi töltettel előadta a szintetizátoros és az énekes a dalt… az fenomenális volt. A második dal egy saját szerzemény volt, a Never Like Me, ami simán beillet volna bármely nagy hard rock zenekar palettájába. Zseniálisan összerakott, ütemes és kemény rock muzsika, amivel tényleg elindították a koncertet.
És ez jellemző volt az egész koncertre is: a számok el vannak találva, a bandatagok teljes egészében kihasználják a teret, a közönséget énekeltetik és dolgoztatják. Utóbbival kapcsolatba meg kell említenem, hogy a KÖZÖNSÉG LUSTA volt. Alig énekeltek, sőt, a közönség fele ÜLT! Fiatal, energikus közönség, aki ül egy olyan rock koncerten, amit végig lehet tombolni. Mintha egy disznótoroson nem innának az emberek. Hogy nézne már az ki? És még csak nem is a banda hibája volt, ők megtették, mit „megkövetelt a haza”. Félre ne értsen senki, ezen a koncerten volt a legnagyobb hangulat, a hely szinte zsúfolásig tele volt (egész este folyamán, csak ők tudtak 15 fölé menni nézősereg terén), de valahogy nem értettem, hogy miért nem tombolnak az emberek.
Külön ki kell emelnem a Pocsolyába léptem c. Takáts Tamás dalt, amit zseniálisan dolgoztak fel. Az alapokat meghagyták, de mellé kiegészítették a saját kis játékos világukkal. Kezdve onnan, hogy a beszámolást nem a banda egy tagja, hanem a mellettem álló egy néző „követte el”, egészen odáig, hogy kihasználva azt, hogy van egy női tagja a bandának, beleraktak egy kis párbeszédet a dalba. Másik fontos dolog volt a finálé: Joan Jettől a New Orleanst játszották. Az énekescsaj lerakta a gitárját és mikrofonnal „lejött” a közönség soraiba, és ott énekeltette a népet. Ott tényleg olyan volt a hangulat, amilyet egész este elvártam volna. Egészében nézve, ha legyőzik ezeket az egyen pólós korszakot, akkor nagy jövő állhat még előttük. Én szorítok nekik.
Ezek után újult erővel vártam a következő csapatot. Nem is kellet sokat várni, viszonylag gyorsan a húrokba csapott a PapírCsónak nevű együttes, ami egy könnyed pop-rock zenekarnak ígérkezett. Megint egy fiatal zenekar, akik nem többek 20-nál. Nem hangzott rosszul.
Ami rögtön a legelején feltűnt, az a vokalista csaj volt. Már maga a jelenléte is érdekes volt: ilyen fiatal, friss bandában általában nem az a legnagyobb gond, hogy van-e vokalista vagy sem. Aztán az elhelyezése: a csaj előrébb állt, mint bárki más, beleértve az énekes-gitárost is, aki a frontember volt. És végül a hangulata: mintha citromba harapott volna, úgy állt ott a szélen, mozgása az nulla volt, a hangja rendbe volt igazából, de ez a „én mit keresek amúgy itt??” arc, amit mutatott, az sokat vett le a hangulatból.
A koncert előtt még feltűnt valami érdekes: olyan filmes brigáddal jöttek, amilyet sokan megirigyelnének. Összesen 4 kamerás volt velük, olyan felszereléssel, amiért én momentán ölni tudnék. Valahogy nem értettem, hogy egy amatőr zenekar, aki nem tud megtölteni egy ilyen kis helyett (50 fő fölött nem fértek volna be), annak hogy van ilyen technikája?
Aztán végre elkezdődött a koncert. Az első 10 perc élvezetes volt. Zeneileg jól vannak összerakva, külön kiemelendő a dobos, Hajdú Botond, akinek nagyon tetszett a dobolása, pontos és élvezhető volt.
Aztán a 11 percben elkezdtem unni magam. A számok szinte ugyanolyanok voltak, alig volt különbség köztük. Igazából egyik-másik jó volt, mint például az Időgép, aminek a szövege és a zenéje is erősen emlékeztetett egy 30y számra, de ez így egy óra hosszán keresztül nagyon unalmas lett. Tényleg voltak lassabb számaik is, próbáltak változatosak lenni, de a számírásaik már az alapoknál problémákba ütköztek. Egyszerűen találtak pár klisét és azokat kombinálták.
Ehhez még hozzájön a színpadi aktivitásuk. Nem volt annyira rossz, tényleg próbálkoztak valamiféle közönségbevonással, de az olyan erőtlen volt, hogy még a késztetés csíráját se éreztem annak, hogy én most elkezdjek tapsolni, vagy tombolni. Szerintem, ha abbahagynák a majmolást, és megtalálnák a saját stílusuk, még akármi is kisülhetne a bandából. Ami még bőven megtörténhet, hisz még nagyon fiatal zenészekről van szó.
Hogy mit lehetne elmondani az estéről összegzésképpen? Én többre számítottam, gyakorlatilag a bandák 50%-ról tudom elmondani, hogy „Igen! Erre eljönnék még egyszer!” Azért remélem, hogy mindegyik banda megtalálja saját hangját, mind a zenében, mind a színpadon és akkor a legközelebbi koncertjeikről már teljesen boldogan fogok távozni.
Stewie
Szólj hozzá!
Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.
