Ha én lennék Ian Anderson...

Akkor a 60-as évek Angliájában, a rockzene kialakulásának középpontjában alapítanék egy zenekart, melynek élén dalszerző-énekes-fuvolásként én állnék! Eleinte blues-jazz lemezeket adnánk ki, majd egyre inkább teret kapna a folk hangzás, mígnem rátalálnánk a nekünk legjobban álló progresszív rockra!

share
kapcsolódó linkek
- Jethro Tull

1972-ben konkrétan megírnám a rocktörténelem egyik legjobb koncept lemezét Thick as a Brick címmel. Az egész az én agyszüleményem lenne egy kitalált 8 éves kisfiúról, Gerald Botockról. Szép kerek egész történet, még újságot is nyomtatnék hozzá, hogy sokakat elbizonytalanítsak: kitaláció ez, vagy valóság? Persze a zenén lenne a fő hangsúly. 1 dal lenne az egész. Egy zenefolyam. És olyan fuvolaszólamokat és gitártekerést tennék bele a több mint 40 percnyi hosszúságú dalba, hogy az album nagyon gyorsan kultikussá válna a progresszív zene rajongóinak körében. Aztán mint szokás, turnéznék a lemezzel egy jót. De csakis 1972-ben. Soha többé. Na jó, az elkövetkezendő pár évtized alatt a koncerteken játszanám ugyan egy-egy részletét a műnek, de teljes egészben már nem adnám elő.

Majd jönnének sorban a többi remek Jethro Tull lemezek (A Passion Play, Songs from the wood stb). A zenekarban ugyan gyakran cserélődnének a tagok, szinte ki is fogyna mögülem a banda, de én változatlanul nyomnám a prog rockot, 40-50-60 évesen is farmerban, kalózkendőben turnézgatnék a világon szanaszét. Persze közben felettem is eljárna az idő egy kissé. Feltörnének az emlékek, és végiggondolnám az életem. És eszembe jutna, hogy mi lehetne ma a kis Gerald Bostock-kal, ha élne, ha nem csak az én agyamból pattant volna ki, és vált volna világhírűvé. Addig motoszkálna a fejemben a dolog, amíg úgy döntenék, hogy megírom a Thick as a Brick album folytatását. Kerek 40 évvel az alapmű után. Frappáns címet adnék neki: Thick as a Brick 2. Remek album lenne, a kritikusok és a rajongók is méltatnák. Tudom én, hogy ez már nem az a fiatalos, újító hangvételű, berobbanó prog rock, ami volt egykoron, de azért még megmutatnám ország-világnak, hogy öreg rockzenész nem vén rockzenész!

És ha már új lemez, akkor miért ne játszanám el 40 év után újra az eredeti teljes albumot? Egészben! Sajnos a hangom már megkopott, és persze az ének mellett/alatt fuvoláznom is kell, ezért a turnéra felkérnék egy nagyon tehetséges, fiatal énekest, Ryan O'Donnellt, akinek a hangszíne hihetetlenül hasonlít az én ifjúkori hangomhoz. Na, ő énekelné a koncerten az első részben felhangzó Thick as a Brick nagy részét. És besegítene a 2-esnél is.

Amúgy csak nagyon egyszerű színpadképet terveznék, de az egész műsort egy nagy kivetítőn lejátszott, előre felvett vicces kis jelenetek tarkítanák. Olyasmi mondjuk, hogy egy pszichológus szerepében elbeszélgetnék Mr Bostock-kal a lelkivilágáról, vagy hogy a kedvenc hegedűművészem, aki sajnos szülési szabadsága miatt nem jöhetett a turnéra, skype-on játszik bele a dalokba, majd együtt headbangel kisbabájával a webkamera előtt. Vagy hogy egy búvárruhás alak (Aqualung!) totyog a városban békalábaival, és keresgéli a tengert. Vajon megtalálja?

A közönség vevő lenne ezekre a gegekre. Mint ahogy a tőlem megszokott, bár kissé visszafogottabb őrült mozgásomra is, amint fél lábon állva, fél kézzel fuvolázom, a másik kezemmel kalimpálok és kicsit azért még a szememet is düllesztgetném hozzá. A zenekar pedig tökéletesen játszaná el a nagy művet, szólókkal, virtuóz precizitással és remek hangzással!

A nagyrészt a saját korosztályomból álló, pocakos, kopaszodó, joviális öreguras közönség a koncertek végén felállva őrjöngene. Muszáj lenne visszajönnöm egy ráadás szám erejéig. Mi is legyen az? Hát nyilván a TAAB világához legközelebb álló, nagy koncertkedvenc , a Locomotive Breath.

Ezzel a rendesen összerakott, megkomponált műsorral körbe is járnám Európát és Amerikát, hogy aztán egy-két évtized múlva talán újra elképzeljem, mi történhetett azóta Gerald Bostock-kal. Ha én lennék Ian Andreson…

De nem én vagyok Ian Anderson. Ezért augusztus 26-án este csak nézőként tapsolhattam mindehhez Budapesten a Kongresszusi Központban. De minden úgy történt, mintha…

SZTR

cimkék
- Budapest Kongresszusi Központ, Ian Anderson, jethro tull, koncert, koncertbeszámoló, progresszív rock

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. február 20.

Háromszor is Unearth!

Egy éven belül már harmadszor járt nálunk 2020. február 19-én a metalcore alapbanda, ezúttal a Prong, a Dust Bolt és a Sinaro társaságában. Az A38 adott otthont a bálnak, ami már tavaly is remek helyszínnek bizonyult, hiszen a Darkast Hour-ral közösen már fullra tette a banda a bárkát. Annyit elárulhatunk mindenféle spoiler nélkül: most sem okoztak csalódást! Continuer

2020. február 6.

A téli formáját hozta a Slipknot az Arénába

Tavaly nyáron, a Volt Fesztiválon akkorát ment a kilenc maszkos őrült, amitől elhittem nekik, hogy a We Are Not Your Kind lesz az A lemez… Aztán kijött a korong, ami csalódást okozott, a Slipknot pedig visszatért hozzánk, hogy promotálja a lemezt, de ez sem ment annyira flottul. Plusz itt volt még a Behemoth is, de hát… Continuer

2020. február 4.

Telet temetett a The Biebers a Hajón!

Hatalmas, forró hangulatú, teltházas koncerttel indította 2020 második hónapját a The Biebers, hiszen minden jegy elkelt a téltemető/turnéindító koncertjükre. Puskás Petiék nem is okoztak csalódást, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy meghálálják a rajongók bizalmát. A hangulat megalapozásáról a szintén fővárosi The Palace gondoskodott. Continuer

2020. január 21.

Évet nyitott nekünk a Fish!

Szombaton, azaz 2020. január 18-án megindult a 2020-as koncertszezon, legalábbis az ország egyik legjobb koncertbandájának, a Fish!-nek. Krisztiánék nem is sokat teketóriáztak, a Barba Negrában ismét lefektették az alapszabályt: ha házibuliról van szó, ők a legjobbak! Continuer

2019. december 4.

Budapest, are you with us? – Avagy Ghost-on jártunk

Papa Emeritus, alias Tobias Forge, december 3-án este elhozta nekünk okkult színházát a Papp László Sportarénába és mindenkit elvarázsolt a humorával és a zenéjével. Viszont el kell ismernem, hogy igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy zeneileg sem rossz ez az egész Ghost mizéria, de látványelemekkel és a show-val együtt minimum ötször olyan erős. Melegített a svéd Tribulation és az amerikai All The Witches. Continuer