2012. április 14. | bognarp
Tudatalatti és erősen fizikai élmény: Merzbow-Pándi-Gustafsson és Void of Voices a hajón
Igazi testen kívüli élményben lehetett része mindenkinek csütörtök este a hajón. Csihar Attila szóló projektje és a Merzbow-Pándi-Gustafsson trio is lehengerlő, kompromisszumoktól mentes előadást nyújtott minden befogadó füllel és lélekkel rendelkező hallgató számára.
- megosztás
- kapcsolódó linkek
- kapcsolódó cikkek
A Void of Voices alatt Csihar Attila egyszemélyes előadásához volt szerencsénk. Attila már önmagában is egy érdekes jelenség volt szerzetesi csuklyájában, hiszen ő abszolút kultikusnak mondható a black metál és a sötét zenék világában is jól ismert személyiség. Előadása teljesen meditatív, lassan építkező, sötét, ritualisztikus élmény volt, amely azért mégis több kapaszkodót és segítséget tartalmazott, mint az utána következő Merzbow-féle őrület. A közvetlenül mellé vetített ókori és különböző épületek (talán templomok) alaprajzaival megtámogatott vetítés csak a koncert ritualisztikus voltát segítették. Attila előadásmódja is olyan volt, mint egyfajta sötét rituálé, egy beavatás valamiféle sötét szertartásba, ami valami vallás vagy ősi rítus része volt. A kántálás és különféle szájjal gerjesztett túlvilági hangokból építkező loopok adták a „számok” gerincét, amire Attila néha monoton szövegeket mondott vagy széteffektezet hangszőnyegeket épített. Egy sötét és meglehetősen durva ambient-szerű hangélmény lett ennek a vége, ami elejétől a végéig fenn tudta tartani érdekességét és monotóniáját is. Az ezután következő Merzbow-Gustafsson-Pándi trió zenéjének körülírására meglehetősen korlátolt az eszköztáram, de azért valahogy mégiscsak megpróbálom elmagyarázni.
Nehéz bármilyen nemű fogódzkodót is keresni vagy találni Merzbow radikális hozzáállásában a művészethez, vagy úgy általában a zenéhez. Mint az köztudott számára olyan inspirációk szolgáltatják a témaválasztást, melyekkel csakis kompromisszumok nélkül, szabad szellemiségben lehet azonosulni. A zaj és a hangok újrahasznosítójaként olyan küldetést vállal magára, mely a tabuk ledöntését, a kortárs zene koncepciójának provokációját és egyfajta spirituális extázis keresését teszi lehetővé. Felszabadulni a zene korlátai alól, szinte tudatalatti élményben részesülni nem egyszerű, de mégis lehetséges küldetésnek tűnik a részéről. Yukio Mishima japán író szado-mazochista irányzata szolgált számára inspirációt az ilyesfajta zenei tudatalatti létezéséhez: a zene erotizálása a tudatalatti folyamatokkal von párhuzamot, melyek a pornográfia metaforájaként tekinthetők, úgy mint- ha a pornográfia a szex tudatalattija – a zaj a zene tudatalattija. A csütörtöki élmény javarészét természetesen Masami Akita elektronikus zajkeltése tette ki, amivel az ember, mint már említettem csakis szabad szelleműen, a konvenciókat eldobálva viszonyulhat elfogadható módon. Ha nincsen meg valakiben ez a fajta nyitottság és befogadóképesség az jó eséllyel értetlenül és rossz szájízzel állhat a dolgok elébe. Részemről ez a fajta nyitottság úgy érzem teljesen megvolt, ezért állíthatom, hogy a csütörtöki élmény számomra egyszerre volt tudatalatti és erősen fizikai természetű élmény.
Pándi Balázs és Mats Gustafsson mindketten a mai improvizatív, kötetlen zenei stílusok elkötelezett hívei, ami jól látszódott is az élő performansz során. Gustafsson hiába a mai kortárs zene egyik legkurrensebb és legnagyobb hatású szaxofonosa, a fellépés során mégis csak elvétve vette elő fő hangszerét és inkább elkötelezetten gerjesztette a zajt Merzbow mellett, amit láthatóan rettenetesen élvezett. Abszolút jó ütemben és jó érzékkel játszott azonban a szaxofonon, ha úgy adta a helyzet és szinte a hangszer lehetőségeinek határát feszegető hangokat, zörejeket csikart ki belőle. Pándi dobolása egyszerre volt elementáris és elsöprő, de mégis egyfajta kapaszkodót, mankót szolgáltatott az amúgy szabadon garázdálkodó zaj viharban. Ez a fajta érzés egyébként gyakran segítette a koncert élményét, hiszen azért egy körülbelül órás konstans zajban az ember nagyon el tud veszni és magára tud maradni. A Pándi szolgáltatta duplázó lábdob és a tamok zakatolása néha furcsamód keretbe foglalta a káoszt, ami a színpadon történt és ezért nagyon hálásak lehetünk neki. Persze a dobolásban is csak bizonyos időközönként és intervallumban lehetett felfedezni vissza-visszatérő motívumokat, Balázs láthatóan törekedett a kötetlen formákat betartani és alkalmazkodni hozzájuk.
A koncert lüktetése abszolút magától értetődő volt, amit legnagyobb részben Pándi Balázsnak köszönhetünk, ugyanis a fel-feltűnő dobfutamok egyfajta hullámzást adtak az élményhez, ami ha úgy vesszük jól le is kötötte a hallgató figyelmét egészen a koncert végéig. A koncert fizikai jellegét sem hazudtolta meg: hangerőben nem volt hiány, az időt sajnos nem sikerült érzékelnem, de szerintem a jó egy órás koncert végére kellemesen elveszítettem a hallásomat és még másnap reggel sem hallottam teljesen tisztán. Részemről abszolút elégedett vagyok az élménnyel, elsöprő erejű zajt kapott mindenki, amiben aztán jól meg lehetett mártózni. El lehetett veszni a zajban időnként, ahogy meg is lehetett kapaszkodni itt-ott az elementárisan megszólaló dobokban, szóval végtére is így volt kerek az egész.
bognarp
Szólj hozzá!
Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.