A Zola Jesus előtt játszó Nagy Bence avagy Belle Belle előadásából nem sokat sikerült elcsípni, de azért így is úgy tűnt jó választás volt a szervezők részéről. A vetítéssel kiegészített erősen szintetizátor alapú szerzeményei inkább hatottak filmzenés élménynek, mint egymagában helyt álló produkciónak. Lassan építkező effektezett énekkel megtűzdelt szerzeményei inkább hangulatokat, érzéseket próbáltak megjeleníteni, ami a vetítéssel együtt nyert igazán értelmet. Azonban meglehetősen nagy elvárásaim voltak a szombati Zola Jesus koncerttel kapcsolatban, ugyanis a sajtó és a közvélemény által is igencsak felkapott Nika Roza Danilova az elmúlt években meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadott lemezeket adott ki. Melyek azért mégis felhívták a zenét kedvelők figyelmét és igen rövid idő alatt olyan pletykák kezdtek el keringeni, hogy itt kérem szépen egy fiatal Kate Bush, egy újdonsült Elizabeth Frazer, egy titokzatos és tiszta hangú díva van kibontakozóban, akire igenis érdemes lesz odafigyelni. Számomra azonban már az albumok sokadszori meghallgatása után is az az érzésem támadt, hogy itt van, vagy lehet valami más is, egy rejtélyes plusz, egyfajta nehezen megfogalmazható fésületlenség, amit csak sejteni lehet az amúgy tökéletesre komponált popdalok között, amire az ember vár és vár, de soha nem teljesül be. A dalok hűvös eleganciával felépülnek és befejeződnek. Egyfajta titokzatosság és távolságtartó minimalizmus jellemzi a zenét. Minden olyan steril, minden olyan rendezett és kiszámított, hogy az már szinte zavarba ejtő. 

 

A dalok működnek és szépek, de mégis az embernek egyfajta hiányérzete támad minden egyes alkalommal. Hol van a katarzis élménye? Lehet, hogy ez a fajta rideg távolságtartás és elszigeteltség a Zola Jesus szerves részét képezi és ez az egész csak számomra izgató újdonság, talán másnak fel sem tűnik. Tény, hogy a számomra kissé zavaró felszín alatt tökéletes popszámok sorakoznak, amelyekre ha ráhangolódik az ember napokig visszatérő refrén foszlányok és dallamtapadások kísérthetik. Biztos voltam benne, hogy vagy Danilova jelenléte vagy a zenészek játéka, de így vagy úgy teljességre lelek az élő előadásban és megkaphatom a várva, várt hatást, vagy a valami másban megnyilvánuló pluszt, amiről eddig próbáltam beszélni. De tévedtem. A Zola Jesus élő fellépésén ugyanúgy tetten érhető az albumokon is uralkodó távolságtartó hangulat, nincsenek kiemelkedő hangulatváltások, nincsenek meglepetések. Csak hűvös elegancia, kimért kristálytiszta pop dalok és az elszigeteltség hangulata, amivel valaki vagy azonosul, vagy nem, de mindegy is, hiszen a dalok úgy ahogy vannak tökéletesek. A hangzásra és úgy általában a koncertre senkinek egy szava sem lehetett, minden ízében profi előadással, hangosítással volt dolgunk. Danilova hangja tiszta és gyönyörű, erőteljes, de mégis titokzatos. A dalok legnagyobb része a legutóbbi albumról a Conatus-ról szólt, de voltak még dalok a Stridulum II illetve Valusia-ról is, mindezek persze jó aránnyal eltalálva váltakoztak a táncolható illetve inkább instrumentálisabb, kibontakozósabb hangulatok között. A hangulat fokozódása, vagy az előadás „íve” részemről abszolút nem volt tetten érhető leszámítva, hogy Danilova a koncert előrehaladtával láthatóan felszabadultabb lett, majd a koncert háromnegyedénél még a közönség közé is bemerészkedett. Az előadás tetőpontja talán a visszatérés előtti Vessel című sláger volt, aminek a végén Zola Jesus egy cintányért kezdett stílusosan ütlegelni és ekkor egy pillanatra talán úgy érezhette mindenki, hogy ez már a koncert tetőpontja, de mivel az egész kb. 10 másodpercig tartott sajnos mindenki hoppon maradt majd gyorsan vége is lett a fellépésnek.

 

Végeredményben részemről elmaradt a várt hatás, a katarzis hangulata, amit a felvételeken is hiányolok, de azért élőben az ember ennél többet várna. A popkoncert megtörtént, de senki nem fakadt sírva, senki nem rogyott össze a tánctól, senki nem rökönyödött meg, vagy élt át mágikus élményeket, vagy ha igen hát csak én éltem meg rosszul.