Ha a hegy nem megy Mohamedhez..., akkor a szegény kis lelkes, zenerajongó kerekedik fel, és megy el egészen Grazig, az Eagles aktuális turnéjának legközelebbi állomásáig. Mondjuk az egy külön cikk témája lehetne, hogy egy ilyen kaliberű zenekart miért nem sikerült még Magyarországra csábítani, de ezen most nem kesergek, én most láttam őket!
Nem szeretem a számokat (a zenében sem), de abban biztos vagyok, hogy az Eagles nem véletlenül adott már el több 100 millió lemezt, kapott 6 Grammy-díjat, került be a Rock and Roll Hall of Fame-be, és lett mindenféle Top20 és Top50 best of zenekaros szavazásokon az élmezőnyben. És nem csak Amerikában. Holott az ő countryban gyökerező, tipikusan amerikai rock zenéjüket, elsősorban a tengeren túlon zabálják, de az Eaglesben mégis megvan az plusz, amivel az egész bolygót meg tudták hódítani. Talán a fantasztikusan összeillő, és egymást jól kiegészítő énekhangok, talán a hihetetlenül erős dallamok a fület simogató, tökéletes hangszereléssel. Vagy talán az az egy gigasláger, ami a felsőparajpusztai falunapokon is kötelező érvényű. Van valami bennük, amiért érdemes 400 km-t utazni, hogy élőben is megtapasztalhassam.
Épp odaértünk, mikor az előzenekar kezdte a fellépését. A Money for Nothing alatt gondoltam, még jó, hogy kicsit megmozgatnak ilyen vidám slágerekkel a hosszú kocsiút után. De sajnos hamar rájöttem, hogy egy nagyon közepes Dire Straits emlékzenekart sikerült beszervezni, akik egy órát (!) játszottak. Éppen 35 perccel többet, mint kellett volna, és mint amit kellemesnek mondanék. Szerencsére nem mutatkoztak be, így még könnyebben a feledés homályába merülhetnek.
A színpad és az álló helyek között óriási területet kaptak a drága ülőjegyesek, akik között szorgalmasan csatangolt a mozgó perecárus. Érthető, ők 100 eurót fizettek, mi csak 50-et...
Így sajnos távolabbról nézhettem a koncertet, mint vártam, de szerencsére a zenei élvezetből ez vajmi keveset vont le.
Az Eagles a SevenBridges Roaddal és gyönyörű vokálokkal kezdte a koncertet. Na, itt nem lehet baj, gondoltam! Nem is volt! Sorjáztak a slágerek, kellemes ritmusban váltakozva hol andalító, hol pörgősebb dalok.
Két dolog nem tetszett maradéktalanul ezen az estén: az egyik, hogy az utolsó, Long Road Out of Eden dupla (!) albumról csak két számot játszottak. Holott ez a turné erről az albumról szólna. Elvileg. És gyakorlatilag is, ha nem Európában, hanem az USA-ban élnénk. A 2008-ban (!) indult turné amerikai állomásain majdnem 30 dalt elnyomtak, nekünk sajnos csak 18 jutott, és persze 3 ráadás nóta. De ne panaszkodjunk!
A másik dolog, a háttérvetítés volt, ami a koncert vége felé kifejezetten zavaróvá vált számomra. Túl sok volt, nagyon elvonta a figyelmet a zenészekről és a zenéről. De inkább nem hagytam magam!
A koncert alatt Don Henley hol előre jött a dobok mögül, és gitárral, mikrofonnal átvette a frontemberséget, hol a háttérben ütötte a halál pontos ritmusokat Glenn Frey-ék „alá”.
Aztán megkaptuk az elmaradhatatlan Joe Walsh-showt is: mókázva megénekeltette a közönséget, grimaszolt, bohóckodott a kamerával, majd fergeteges rock-hangján elénekelte a Life's Been Good-ot, miközben a háttérben 35 évvel korábbi fotói és videói jelentek meg. Hatásos volt!
A vége felé felpörgött a hangulat, mindenki tudta, hogy a Heartache Tonight és a Fast Lane nem lehet a koncert vége.
Kaptunk még 3 dalt, nem is akármilyet: a Take it Easyt mindenki végigénekelte, és táncolta, Joe bácsi tolt még egy adag blues-rockot az arcunkba (Rocky Mountain Way), majd a Desperado vokáljai keretet adtak a estének.
És megfejtettem: nincs titok. Egyszerűen tényleg csak az időtálló dallamok, a tökéletes élő hangzás és a fantasztikus énekhangok, amit ennyire lehet szeretni.
Talán egyszer majd Magyarországon is viszontlátom őket...
Egy éven belül már harmadszor járt nálunk 2020. február 19-én a metalcore alapbanda, ezúttal a Prong, a Dust Bolt és a Sinaro társaságában. Az A38 adott otthont a bálnak, ami már tavaly is remek helyszínnek bizonyult, hiszen a Darkast Hour-ral közösen már fullra tette a banda a bárkát. Annyit elárulhatunk mindenféle spoiler nélkül: most sem okoztak csalódást! Seguir
Tavaly nyáron, a Volt Fesztiválon akkorát ment a kilenc maszkos őrült, amitől elhittem nekik, hogy a We Are Not Your Kind lesz az A lemez… Aztán kijött a korong, ami csalódást okozott, a Slipknot pedig visszatért hozzánk, hogy promotálja a lemezt, de ez sem ment annyira flottul. Plusz itt volt még a Behemoth is, de hát… Seguir
Hatalmas, forró hangulatú, teltházas koncerttel indította 2020 második hónapját a The Biebers, hiszen minden jegy elkelt a téltemető/turnéindító koncertjükre. Puskás Petiék nem is okoztak csalódást, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy meghálálják a rajongók bizalmát. A hangulat megalapozásáról a szintén fővárosi The Palace gondoskodott. Seguir
Szombaton, azaz 2020. január 18-án megindult a 2020-as koncertszezon, legalábbis az ország egyik legjobb koncertbandájának, a Fish!-nek. Krisztiánék nem is sokat teketóriáztak, a Barba Negrában ismét lefektették az alapszabályt: ha házibuliról van szó, ők a legjobbak! Seguir
Papa Emeritus, alias Tobias Forge, december 3-án este elhozta nekünk okkult színházát a Papp László Sportarénába és mindenkit elvarázsolt a humorával és a zenéjével. Viszont el kell ismernem, hogy igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy zeneileg sem rossz ez az egész Ghost mizéria, de látványelemekkel és a show-val együtt minimum ötször olyan erős. Melegített a svéd Tribulation és az amerikai All The Witches. Seguir